Sághy Miklós: Az irodalomra közelítő kamera
2019.11.04.

Sághy Miklós kötete nyolc esettanulmányon keresztül, más-más elméleti keretet alkalmazva mutatja be az irodalom filmes adaptációjának elemzési lehetőségeit. A szerző a XX. század prózáinak és azok mozgóképi feldolgozásainak komparatív vizsgálatával mutat rá, hogyan dolgoz fel egy médium egy másikat. BORBÍRÓ ALETTA ÍRÁSA.

Az irodalomra közelítő kamera – XX. századi magyar irodalmi művek filmes adaptációi című kötet 2019-ben jelent meg a Kalligram gondozásában, és mint a cím is jelzi, az irodalmi és a belőlük készült mozgóképes műveket elemzi Sághy Miklós. A szerző az adaptációkat nem a hasonlóságok – vagyis a hűségelv – szempontjából helyezi egymás mellé, az összehasonlítás alapja sokkal inkább a szoros olvasás és más tudományterületek elméleteinek bevonása. A konkrét esettanulmányokat egy közel negyven oldalas elméleti bevezető előzi meg, amely több kérdés mentén mutatja be az adaptációhoz akár a közvélemény, akár a tudományosság által kínált szempontokat. 


Sághy Miklós kötete két céllal bír. Az első elméletibb jellegű, amikor az adaptáció kérdéséhez esettanulmányokon keresztül közelít. A második ok sokkal praktikusabb: a szerző maga is kiemeli, hogy célja az, hogy nem csak a tudományos közeg számára, de akár a középiskolai tanároknak is olvasmányosan mutassa be az adaptációt és a műanalíziseket.

A bevezető rész egyik legfontosabb és legtöbbet előkerülő fogalma a hűségelvűség, amely az adaptációk kritikai visszhangját gyakran meghatározza. Sághy meglátása szerint ebben az esetben az irodalom primátusa válik hangsúlyossá a diskurzusban, amelynek különböző kulturális és történeti okait is igen meggyőzően bemutatja. A másik fontos fogalom a médium, amely több terminusban is jelen van (monomédium, multimedialitás, intermedialitás), de az új Laokoón eljárásban is visszatér, vagyis az irodalom és film mediális összehasonlítására is kitér a szerző.

Már a bevezetőben több nézőpontból közelít az adaptáció felé, amely az esettanulmányok tematikus sokszínűségében is megjelenik. A Csáth Géza novelláiból merítő Witman fiúk esetében Sághy az irodalom egyfajta pszichoanalitikus, a szimptómákat is bemutató adaptációjaként interpretálja a filmet. Krúdy Gyula Szindbádjának mozgóképi feldolgozása esetén a nemek politikája szempontjából közelít, míg Mándy Iván Diákszerelem című novelláját és megfilmesítését a tekintet (így a varrat) és az intermediális reflexió mentén veti össze. Mészöly Miklós Filmjének színrevitele esetén a (műfaji) különbségekre és az összevetés nehézségeire, valamint akadályaira hívja fel a figyelmet. Az Ottlik Géza-adaptáció esetében (Dömölky János Hajnali háztetőkje) az Ottlik-kultusz, illetve a szerző életművének a filmbe is beszivárgó hatását mutatja be. A posztmodern szubjektum reprezentációja válik az összehasonlítás alapjává Esterházy Péter Idő van és Gothár Péter azonos című adaptációja esetében, majd a Sorstalanság regény-forgatókönyv-film hármasában a műfajváltásra, a holokauszt reprezentációjának változására hívja fel a figyelmet a szerző. Végül Pálfi György Taxidermiájáról olvashatunk, amely két Parti Nagy Lajos novellát adaptált, és a test, testiség felől veti össze őket a szerző.

Az esettanulmányok, bár kétségkívül alaposak, és logikus, meggyőző érveléssel bírnak, mégsem egyforma mélységben tárják fel az irodalom és az abból készült film kapcsolatát. Sőt, ez a Taxidermiáról szóló fejezetben (Testi kényszerek adaptációja) némi hangsúlyeltolódásként jelenik meg. A szerző a novellák részletes elemzése után összekapcsolja a filmmel Parti Nagy szövegeit, de a fejezet végére az adaptációs kapcsolat kevésbé hangsúlyosan van jelen, inkább a Taxidermia három egységének testreprezentációját vizsgálja a hatalmi rendszer és a testpolitika összefüggésében. Ennek – és a történetszálak egymáshoz való viszonyának kibontatlansága – ellenére is ez a kötet egyik legizgalmasabb elemzése.

Különösen érdekes a Sorstalanságról szóló fejezet (A Sorstalanság Hollywoodba megy), amely nem csak az adaptáció (Sághy szerint nem jól sikerült) nézőpontváltozásának és a holokauszt reprezentáció különbségének elemzésére vállalkozik, hanem a fejezet végén kitekint a holokausztot tematizáló filmekre is. Ez utóbbit a szerző az emlékezetpolitikán keresztül ragadja meg – amelynek segítségével egyszerre reflektál Koltai Lajos feldolgozására vagy akár A zongoristára, illetve a Schindler listájára –, és arra a megállapításra jut, hogy „a Sorstalanság adaptációtörténete azt is nagyon érdekesen példázza, hogy miképpen válik a tényszerű múltból, pontosabban: az egykori lágerlakó emlékezetéből, (irodalmi) tanúságtételéből kulturális mítosz.” (170.)

A másik talán legmeghatározóbb fejezet a Film adaptációjára fókuszál (Egy forgatás-regény megfilmesítése), ahol Sághy egy sikerületlen összevetést mutat be. Konklúziója szerint nem mindig van párbeszéd az irodalmi mű és a színrevitel közt: „A két műalkotás két párhuzamos (műfaji, esztétikai) sínpáron halad, és amíg az értelmezői szem ellát, nem is találkoznak egymással.” (112.)

Bár a kötet világos gondolatmenete, széles horizontja, meggyőző érvelése és olvasmányos stílusa segíti az olvasót, a végéről mégis hiányzik valamiféle összegzés, amely az esettanulmányok által bemutatott irányokat és problémákat egymással viszonyba helyezi. Nem csak a konklúzió, hanem a kitekintés – akár a korpuszon, vagyis a XX. századi irodalmi munkákon túlra is –, hiszen a bevezetőben felsoroltak még rengeteg lehetőséget sugallnak, amelyek példaként való beemelése még inkább meg tudná nyitni a kötet elméleti felvezetőjét és az összehasonlításokat is.

Szerző:  Sághy Miklós,  Cím:  Az irodalomra közelítő kamera,  Kiadó:  Kalligram,  Kiadás éve:  2019,  Terjedelem:  209 oldal,  Ár:  3000 Ft