Kósa György

Az ismeretlen pálos rendi szerzetes XVIII. századi interludiuma, azaz közjátéka máig élvezetes színpadi mű. Diákos humora, nyelvének üde frissessége és szolid időtartama egyaránt nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a tradicionális asszonycsúfolás és a törpenemesség terhére megejtett nyelvköszörülés máskülönben avult tematikáját elegyítő Kocsonya Mihály házassága maradandó értékké és tartósan kultivált darabbá válhasson. Az idős Kósa György tehát nem valamiféle drámatörténeti leletmentést végzett, amikor operává formálta e háromepizódos történetet, hanem éppenséggel nagyon is alkalmatos, tetszhalált, siratást és obligát feltámadást is tartalmazó librettót választott magának, hogy öregkori műveinek meghatározó halál–motívumát egy derűs komédiában is megörökíthesse.

Szabóki Tünde

Ezt az immár 37 esztendős, s bizony–bizony jócskán késedelmes recepciójú művet mutatta be most a Rákoshegyi Bartók Zeneház csapata, a vállalt feladathoz mért lelkes elkötelezettséggel. A dicséretes lelkesedés jellemezte már Zelinka Tamás bevezető szavait is: a Bartóktól gyermekként ingyenes zongoraleckéket kapó, s otthonában gyakran vendégeskedő Kósa György pályaképét, valamint operakomédiájának cselekményét és előadástörténetét sommázó előhang számos hasznos információval gazdagította az egybegyűlt nézőket, akik – a csípős idővel dacolva – majd’ megtöltötték a Zeneház udvarán felállított széksorokat. Az egybegyűltek jóindulatú érdeklődése mindazonáltal hamar átadta a helyét a felszabadult mulatságnak, amint a mű cselekményének első epizódja, vagyis Kocsonya Mihály lánykérése elfoglalta Bartók egykori otthonának verandáját. Az Éry–Kovács András által rendezett/szcenírozott, értelemszerűen visszafogott kiállítású előadás ugyanis igen lendületesen indult, s a közelgő házasságáról még mit sem sejtő, a rendezői ötlet szerint vélhetőleg szorulásos vénlány siráma, Kocsonya háztűznéző legénykedésének komikuma, valamint a reménybeli örömapa táncos hejehujája rögvest élményszerűvé vált a rákoshegyi estében.

Jekl László

A címszerepet adó Hercz Péter egyszerre ravaszkás és bárgyú figurájával, a lányos apát alakító Jekl László pedig drabális derűjével hatott, míg a keserű vénlányból egy csapásra iszákos és szószátyár asszonyszeméllyé átalakuló Szabóki Tünde elsősorban tenyeres–talpas báját, illetve bájait csillogtatta. A vásári komédiázás rusztikus örömeit élvezte és gyarapította a többi fellépő is: az Anyát játszó, gondos (egyszerre szerep szerinti és valóságos) háziasszonyként a közönséget pogácsával körbekínáló Bokor Jutta, az örök diákhumor jegyében női szerepben fellépő, s nőimitátorként penetránsan szórakoztató Gaál Csaba, valamint a két tenor, Rozsos István (Bíró) és Derecskei Zsolt (Kántor).

A zenei kivitelezés színvonaláért és autentikus jellegéért az énekeseket és a kamaraméretű zenekart világos mozdulatokkal irányító Kósa Gábor, a szerző fia és műveinek áldozatos népszerűsítője vállalt garanciát. A mindössze háromtagú, egy klarinétost, egy cimbalmost (Vékony Ildikó játékában külön kifejezést érdemlő örömünk telt) és egy nagybőgőst felvonultató kísérő együttes remekül karakterizált muzsikálásával szolgálta e harsány humorú, parodisztikusan magyaros fordulatokban gazdag, s utolsó jelenetében korántsem poézis nélkül való opera sikerét.

A félig–meddig kortárs opera rákoshegyi előadásának szerény, bár szükségképp nem mindenkor csendes munkása volt még a súgónő, aki az aligha egykönnyen elsajátítható énekszólamok feladása körül kifejtett ügybuzgalmával szerzett magának komoly érdemeket.