Interjú Sebestyén Abával
2019.09.30.

A Radnóti Színház 10 című Székely Csaba-ősbemutatóját három díjjal ismerték el a színikritikusok: a legjobb új magyar dráma, a legjobb előadás és a legjobb zene kategóriában. A produkció rendezőjét, Sebestyén Abát kérdeztük – amikor még nem ismertük a kritikusok szavazásának eredményét. STUBER ANDREA INTERJÚJA.

Revizor: Ma lesz a kritikusdíj-átadó. Izgul?
 
Sebestyén Aba: Hú, igen.
 
R: Olyat beszélgessünk, hogy a 10 sok díjat nyert, vagy olyat, hogy egyet sem?
 
SA: Már az nyereség, hogy öt kategóriában szerepel a várományosok között. Öt kategóriában helyezték az élmezőnybe a kritikusok, ezt a 10-en kívül csak a miskolci A velencei kalmár mondhatja el magáról.
 
R: Lehetne meglepett emiatt, de nincs oka rá. Hiszen ahányszor Magyarországon megmutatkozott egy-egy marosvásárhelyi rendezésével, mindig elismerések övezték. A Bányavirággal és a Bányavaksággal is díjakat nyertek a POSZT-on, ahogy a 10 is megkapta idén Pécsen a legjobb rendezés címet. Ez voltaképp szokatlan. Úgy értem, nem jellemző, hogy az erdélyi rendezők itthoni munkái nagy szakmai és közönségsikereket arattak volna.
 
Sebestyén Aba
Sebestyén Aba
SA: Sok összetevője lehet a sikernek. A darabválasztástól kezdve az alkotótársakkal való együttműködésen át a színészekkel közös hang megtalálásáig. Fontos számomra az aprólékos munka a színészekkel. Minden színészt máshogyan kell motiválni, mást és mást kell megnyitni bennük, hogy az előadás szerkezetén belül működjenek, ugyanakkor jól érezzék magukat abban, amit csinálnak, hogy öröm legyen számukra a játék – ez nem kevés munka, de megéri. A cél az, hogy színészi szabadságból szülessen meg, ami létrejön. A Radnóti Színház és társulata minden szempontból különleges szerencse számomra. Kováts Adél igazgatóval együtt törtük a fejünket a szereposztáson – bennem mindig nehezen születik meg a szereposztás –, különösen a 10 nevű szerepen töprengtünk sokat, keresgéltünk. Aztán eljutottunk Tóth Ildikóhoz, és már az első színpadi próbán érezhető volt, hogy ő igazi főnyeremény, remekül illeszkedik a Radnóti csapatához. Az első jelenetben Vilmányi Benett, László Zsolt és Tóth Ildikó vesznek részt. László Zsolt volt az egyetlen biztos pontom a Radnótiban, őt már ismertem és szeretem, hiszen 2013-ban a Nemzetiben a Bányavirágot csináltuk együtt, tehát közös munka és közös siker van a hátunk mögött. Ő pedig azonnal olyan összhangot teremtett Tóth Ildikóval, akivel szép, gazdag a szakmai múltjuk, hogy szinte megnyugodtam. Pedig különben izgultam, mert bonyolultnak éreztem a színészi feladatot: végig színen lenni, rövidek a jelenetek, nincs kifutásuk, nincs nagy ívük, rögtön benne kell lenni, ki- és belépni a szerepbe, kisreálból monológra váltani, hol azonosulni, hol eltartani. De startból kíváncsisággal és bizalommal fogadtak a színészek. Mihelyst ráéreztek, hogyan képzelem, rögtön rendkívül kreatívak lettek. A szereplők mind tanúk, a jelenlétükkel erősítik egymást. Akartam, hogy minél személyesebbé tegyük a történeteket. Nagy beszélgetéseink voltak, és ez fontosnak bizonyult. 
 
R: Elejétől fogva látszott, hogy ez jó lesz?
 
SA: Nem, dehogy, az ember mindig kételkedik. Kell is, hogy mindig kételkedjen. De voltak jelek. Amikor Cári Tibor zeneszerző hazament egy hétre, majd visszajött, ránk csodálkozott. Bianca Imelda Jeremias, a jelmeztervező is mondta a végefelé: te, Aba, ez igen jó lesz. Egyébként inspiráló volt a díszlet is, Bartha József munkája. A videózástól alapjában véve ódzkodtam. Ritkán látni olyan színházi előadást, amelyben a kamera használata igazolná magát. Aztán eleinte, amikor még nem vásárolta meg a színház a kamerákat, drótra erősített fényképezőgéppel dolgoztunk, és már akkor látszott, hogy ez jól hat, pezsdíti a színészek fantáziáját. Izgalmas kaland és hihetetlen öröm volt apróra kidolgozni és megkoreografálni a kamerák adta képeket. A technika miatt az ördög persze mindig ott bujkál, olykor elő is lép, de ez is beépült, szervessé vált: ha baki van, az előadás részeként kezeljük.
 
R: A 10-et Székely Csaba írta, és a legtapasztaltabb Székely Csaba-szakértő vitte színre a Radnótiban. Nemcsak arra utalok, hogy négyszer láttam Székely Csaba-darabot Sebestyén Aba-rendezésben – a Bányavirágot két színháztól, a Bányavakságot és a Hogyne, drágám!-ot –, hanem eljátszotta a Szeretik a banánt, elvtársak? című monodrámáját is. Vagyis megtapasztalta színészként, hogy milyenek a szerző szövegei.
 
Jelenet a 10 című előadásból
Jelenet a 10 című előadásból
SA: Nem is csak játszottam a Banánt, hanem a mai napig a „műsoromon van”. Legutóbb Gyergyóremetén egy történészkonferencián léptem fel vele ötven történész előtt. Bukarestben is elő fogom adni, most tanulom románul. (A román nyelv nem probléma, Brassóban születtem, ott nőttem fel, román nyelvi közegben, a beilleszkedéssel nem akadt gondom.) Székely Csaba szövegeiben, a 10-ben is, mindig jelen van a profán. Én pedig ezt szívesen emelem ki és ellensúlyozom avval, ami a szent. A szent és a profán. Együtt. Ezért volt nekem lényeges például egy olyan apróság az értékek elvesztéről szóló Bányavirágban, hogy közben egy muzsikus végig gyönyörű, autentikus zenét játszott furulyán. Székely Csaba a 10-ben is szókimondó; humorában és drámaiságában is erős a textus. Fontosnak éreztem, hogy belecsempésszem a szentet, a kegyetlenség kontrapunktjaként – látványban, zenében, színészi játékban. Amiket Székely Csaba ír, azok nemcsak viccesek, hanem velősek is. De a szövegben rejlő csöndek is fontosak. A csöndek alatt születik meg a nézőkben a részvét.
 
R: Említettük a Bánya-darabokat. A trilógia első két részének ősbemutatója fűződik a nevéhez, ám a harmadikat, a Bányavíz címűt nem vitte színre. Az ilyesmi okozhat sebet, törést az együttműködésben?
 
SA: Nem volt könnyű visszautasítanom, de egyszerűen nem találtam kulcsot a darabhoz. Márpedig ha nincs személyes késztetés, akkor az az előadás úgysem lesz olyan. 
 
R: Yorick Stúdió néven kisszínházat hozni létre Marosvásárhelyen, az szintén személyes késztetés? 
 
Előadásfotók: Puskel Zsolt
Előadásfotók: Puskel Zsolt
SA: Színészként a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulatához tartozom, de úgy éreztem, szükség van egy olyan színházi műhelyre, ahol a kísérletezésen és a kortárs darabok bemutatásán van a fő hangsúly. A kis színházunk elnevezése is személyes. Annak idején, az államvizsgán Szegény Yorick siralmai címen Shakespeare-monológokból és szonettekből készített egyéni előadással szerepeltem, Hamlet koponyájával a kezemben. Később a doktori dolgozatom is a bohócokról szólt, A bohócok jelentősége és szerepe az előadások folyamatában címmel. Doktoriba azért fogtam 2004-ben Bukarestben, mert bedolgoztam tanítani a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, s Béres András rektor azt mondta a tanári karnak: ha akarjátok, hogy 10 év múlva is legyen itt magyar színészképzés, akkor doktoráljatok. 2002-ben kezdtem el Farkas Ibolya oldalán színészeket tanítani, és igen büszke vagyok már az első osztályunkra is, benne olyan növendékekre, mint Bányai Kelemen Barna vagy Erdei Gábor. Most egyébként rendezőosztályt viszek, de kicsit hiányoznak nekem a színésztanonc gyerekek. A Yorickban a napokban volt bemutatóm, Elise Wilk Eltűntek című darabját vittem színre. Most először fordult elő, hogy játszom is a saját rendezésemben. Azóta még jobban tisztelem Pintér Bélát. Megszenvedtem ezt, skizofrén helyzet. Bent teljesen máshogy érzi az ember, mint ahogy kívülről látja. Olykor kénytelen voltam megállítani magam: „Mit csinálsz?! Ez rossz, kezdjük újra!” Annak viszont érzem előnyét, hogy ezt az előadást nem lehet „otthagyni”, miután elkészült. Mindig fáj megválni, elutazni a premier után. A Yorick előadásában viszont óhatatlanul ott maradtam.
 
R: Így a végefelé egy személyes kérdés: úgy tudom, négy lánya van, vagyis öt nővel él együtt. Ettől egy rendező talán jobban érti vagy érzi a hősnőket, a női szerepeket?
 
SA: Empatikus vagyok a színésznőkkel, az biztos. A legkisebb lányaim, az ikrek a Bányavirág után születtek. De már ők is mondják néha, hogy „Apa, itthon nem rendezel!”
 
R: Hogyan tovább?
 
SA: Vásárhelyen, az anyaszínházamban Feydeau A hülyéje című darabját rendezem ősszel. Játszom A nép ellenségében, még nem tudom, melyik szerepet. Visszavárnak a Vajdaságba, ahol az elmúlt szezonban a Lila ákácot csináltuk, két kiváló színésszel, Pámer Csillával és Pálfi Ervinnel. Tavasszal Tatabányára készülök, a Részegeket fogjuk színre vinni. Beszélgetünk a Radnótiban is a visszatérésről, a következő évadról. A Tháliában is szó volt a folytatásról, ahol két előadást rendeztem az utóbbi években. (Az egyikben Molnár Piroskával dolgozhattam!) Ráadásul a Tháliába szerződött most Zayzon Zsolt, aki régi kedves kollégám még Vásárhelyről. Szeretek Magyarországon dolgozni. Izgalmas utak nyíltak itt előttem.
Szerző: Stuber Andrea