Nagy István: Tisztaság Tömörség Transzcendencia / Kieselbach Galéria
2019.09.02.

Beszéljünk magyarul: Nagy István művészeténél erősebb érzelmi nyomatékot nem lehet adni a Trianon-évfordulónak. P. SZŰCS JULIANNA KRITIKÁJA.

Pontosan tudjuk az eddigi ismeretekből – Pap Gábor és Solymár István korábbi könyveire, Kosztolányi és Lyka Károly írásaira gondolok elsősorban –, hogy csinált ő szép számmal fejeket (nem portrét, nem zsánert, hanem „németalföldiül” tronie-t, azaz „csak” egyedien általánosított arcot), csinált bőséggel virágcsendéletet (semmi rózsát, tulipánt, inkább falubeli margarétát, bogyós termést meg persze szamárkórót), és próbálkozott ő a Balatonnal, Bácskával, az Alfölddel is, de nem e művektől lett azzá, akivé lett. Ő Gyergyó, Homoród és Csík látványának átlényegítése miatt került a csúcsra.

Falu vége
Falu vége

„Tájképeinél erdélyibben tájképeket még nem láttam” – írta Kós Károly, és ő csak tudta. Az ő vidéke nem kevélykedik azzal, hogy „édes Erdély, itt vagyunk”, a hegyei sem búslakodnak amiatt, hogy nem „adjátok vissza” őket. Olyanok, amilyenek. Fénytelenek, fakók, feketék, feketés-zöldek. Kelet-európaian civilizálatlanok és reménytelenül romlatlanok. Szinte mind pasztellel készült. A legjobbak olyan marokra fogott szivárványszínű kréta-nyalábbal, amelyek a fekete-zöldön túli erdőséget megkerülve visszaadják a boglyák, mezők és havas-párás tisztások tündérkert árnyalatait. A legeslegjobbakat csak feketével csinálta, karvastagságú olyan szénrúddal, amely a fehér alapból alig hagyott valamit, a képzeletre bízta, hogy a belső látás kiszínezze őket. Azért jó ezzel a fajta tájképpel „trianonozni”, mert nincs benne semmi pátosz, röcöge és revans. Arról szól, de arról nagyon, hogy e tájhoz közünk van. „Olyan közelségben van, mint az anyanyelv” – magyarázta Nádas Péter, akit író létére erősebben megrázott ez a látvány, mint a szakemberek legtöbbjét.

Leginkább pedig a galériást, műgyűjtőt és művészettörténészt, Kieselbach Tamást ragadta magával ez az újra és újra, de még mindig nem eléggé fölfedezett teljesítmény. Húsz évvel ezelőtt is csinált már itt, a Falk Miksa utca sarkán tárlatot, de az a mostanihoz képest csak ízelítő volt. Nem beszélve arról a sok kilós kötetről, amelyben benne van szinte minden, amit a festőtől ismerünk. Meg más is. „A könyv persze rólam is szól – írja bevezetőjében Kieselbach –, arról a húszéves munkáról, a több ezer fotóról, és még több munkaóráról, amit erre a feladatra áldoztunk.” Szép teljesítmény. (Csak a súlyát, csak azt tudnám feledni.)

Egymás mellett
Egymás mellett

Most – magán-leltárom szerint - százhatvanhét művel valósággal kitapétázta Nagy István műveivel a falakat, de a horror vacui kompozíció nagyon is bölcsen van kimérve. Egyrészt azért, mert e produkció lényegéhez tartozik, hogy főmű helyett művek láncolata adja ki az életmű értelmét, és az EGÉSZ minőségileg válik többé, mint a különálló darabok. Másrészt azért, mert a hármasával (olykor négyesével, ötösével) egymás alá-fölé akasztott pasztellek itt úgy működnek, mint a repetitív zene szerkezete: a ismétlés szinte bolondulásig fokozza a motívum jelentőségét és a monotónia maga is a mondanivaló részévé válik.

De elfogultság ide, reveláció oda, különbségek azért mégiscsak vannak. Ez jó. (Egy szerelem sose legyen vak, mert megjárja elmúltával.)  Ha nem is úgy, ahogy Czóbel Béla – kicsit lesajnálóan - mondta, hogy Nagy István „egész művészete a tanulmány fokán áll”, mégis látható, hogy vannak művei, amelyeket leginkább a generatív csukló-mozgás teremtett, és vannak olyanok, ahol „megáll az  ütő”. A kettő közötti különbség megfigyelésére tartják a kritikust. Időrendben ez úgy néz ki, hogy a tízes években született darabok – kivéve a hadifestőként rajzolt döbbenetes erejű katonaportrékat – gyakran tévesztik méretüket (legjellemzőbb a Falusi ház a fák mögött, 1911 című agyonbonyolított ágas-bogas fája). A harmincas években született darabok - kivéve a különös vízparti látomásokat – olykor kiüresedett arcokban mutatkoznak (legfájóbb a Székely parasztlegény 1930 körül készült már-már szentimentális műve). De ami a két évtized között terül el…!

Tudjuk, Trianon után pár évvel visszament szülőföldjére. Nem volt ez fáklyás menet, noha ismerünk néhány enyhítő körülményt. Tudjuk, kiállításai román és magyar közegben egyaránt szimpátiát keltettek. Tudjuk, hogy mecénásai a kapitalista Wolfner József és a nem kevésbé zsidó Náthán Mór egy darabig elviselhető anyagi helyzetet teremtett a pénzre sose hajtó, műtermet sose építő, örökké vándorló művésznek. De akkor is rejtély marad, hogy otthonát vesztett otthonában, a divatos piktúrától mérföldekre, a polgári egzisztenciától érintetlenül maradva, az európai hagyományokat ismerve, de azzal alig törődve megcsinálta a húszas években – főleg a második felében – azt, amit megcsinált.

Erdélyi tájkép, 1925.
Erdélyi tájkép, 1925.

Van elemző, aki vele kapcsolatban „székely Van Gogh-ról” írt. Akadt, aki „székely Cézanne”-nak látta. (Bús magyar sors ez a fajta hasonlítgatás: a legtöbb magyar avantgárd utáni magyar festőt be szokták szorítani e két óriás között elterülő szurdok-völgybe.) Nem találó az analógia.  

Nagy István lényege a jelleme volt. Amely jellemhez hozzátartozott, hogy látta Párizst, Münchent, Bécset és Rómát, ismerte a technikákat, a kortársakat, a csapdákat és a nőket, de mindaz, amit látott és kénytelen-kelletlen megismert, valójában nem érdekelte. A világból csak egy egészen szűk, nem is nagyon kellemes, nem is nagyon attraktív részlet vonzotta. Az a körlet, amelybe a felsőbb hatalom belevetette, és nem jött erő, ami ettől eltántorította. Történetesen erdélyi volt, népi és magyar művész. Nem kiváltságként és vallásként élte meg mindezt. Egyszerűen adottságból, mert ilyen volt, és erre nem tett rá még egy lapáttal, mint a népieskedő, magyarkodó trianonozók.

A kiállítás 2019. szeptember 15-ig látogatható.