Egy herceg és egy fél
2019.08.29.

Románok és magyarok, viccesek és szenvelgők, töprengők és szerelmesek Ana Lungu filmjének kedvesen idegen szereplői. Új hangszín a román filmben, valahol a színház, a mozi és a videóművészet határvidékén. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

A válság nem pontszerű, pillanatnyi történés, hanem állandósult állapot Ana Lungu naplószerű filmjeiben, amelyek sallangmentesen, szikáran mesélnek az ideiglenességbe, bizonytalanságba és a véget nem érő önmegismerésbe-önelemzésbe merevedett hősök életéről.

Ez a modernista filmekből, főleg talán Antonionitól ismerős élethelyzet új, kortárs köntösben, és sokkal személyesebben, improvizációszerű esetlegességgel jelenik meg ezekben az alkotásokban, amelyek ismét újabb színt hoznak az elmúlt nagyjából húsz évben újjászületett román filmművészetbe.

Iris, István és Marius furcsa, pontosabban nem definiált baráti hármasban élnek egyikük lakásában Bukarestben, és mindannyian úgy küzdenek saját problémáikkal, hogy a folytonos együttlét révén egyszerre segítik és nehezítik meg maguknak és egymásnak a továbblépést. Irisnek a szerelme halt meg nemrég, Marius a válása után küszködik kislánya láthatásáért, István pedig törékeny színészi karrierjét próbálja sínre tenni.

Az Egy herceg és egy fél érdekessége azonban az, hogy teljesen hiányzik belőle a hagyományos értelemben vett dramaturgiai építkezés. Egyetlen snittben felvett, szinte színházszerű szituációkra emlékeztető jeleneteket látunk, amelyek annyira a jelen, pillanatnyi helyzetbe vannak ragadva, hogy alig utalnak előzményekre és egyáltalán nem adnak jeleket a következményekre vonatkozóan. Minden felvezetés nélkül csöppenünk be egy sírlátogatásba, egy színházi próbára, egy kirándulásba vagy éppen egy hideg téli esti közös ágyba bújásba, de a szereplőkön kívül nincs a jeleneteket összekötő narratív szál. Ez a kihagyásos, lecsupaszított, csak a puszta helyzetre hagyatkozó dramaturgia a francia rendezőlegenda, Claire Denis munkáira emlékeztet.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

És hogy mire utal a címbeli herceg? A legelső jelenetben a szerelmét gyászoló Iris egy ortodox pappal a testi és a lelki szerelem különbözőségéről beszélget, arról, hogy vajon lehetséges-e a pusztán fizikai vonzalmon alapuló szerelem. Az ebben kételkedő Iris nemsokára egy közönségtalálkozón megismeri István jóvágású régi székely barátját, akivel ugyan csak néhány szót vált, de annyira lenyűgözi, hogy aztán, a történet egy későbbi pontján meglátogatják őt.

A film legfontosabb rétege az önéletrajzszerűség, a szinte egyes szám első személyű, intimitással teli önfeltárulkozás, amire rengeteg jel utal: a színészek mind saját nevükön szerepelnek, a színházi-filmes közegben mozognak, sőt az említett közönségtalálkozón a vége főcím alatt csak pillanatokra hallható zeneszám egyértelművé teszi, hogy a rendezőnő előző filmjéről van szó.

Ez a hangszín az olyan, feminista ihletésű filmekből lehet ismerős, mint a felszabadító lendületű Te meg én és minden ismerősünk (Miranda July, 2005) vagy a klasszikus I've heard the Mermaids Singing (Patricia Rozema, 1987). Ezen előképekhez hasonlóan ez a bensőségesség folyamatosan iróniával párosul, így a bohém művészközeg úgy mutatkozik meg, hogy közben görbe tükröt is állít önmaga elé, azonban – mivel a rendező és alkotótársai maguk is részei e világnak – szándékosan hiányzik a kellő távolság az igazi pellengérre állításhoz. Belülről, maró gúny és kritikai él nélkül, szeretettel és megértéssel átitatódva tűnik ki ezeknek az embereknek az igazi mélység nélküli műveltsége, beszélgetéseik unaloműző üressége, önsajnálattal teli szenvedésük folyamatos gerjesztése.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Ana Lungu (már előző művével, az Egy jólnevelt lány önéletrajzával is) az új román filmnek azt a konceptuálisabb vonalát képviseli, amit Radu Jude munkáiban láthatunk, leginkább a januárban nálunk is bemutatott, Bánom is én, ha elítél az utókorban. Ezek a művek túllépnek a román újhullám rendezőinek klasszikus, tizenkilencedik századi tipizáló realizmusán, és a megrendezettség nyílt vállalásával igyekeznek bonyolultabb, de nyilván kevésbé populáris beszédmódok kialakítására.

Aki beül erre a filmre, ne a román rendezőktől megszokott nagyívű, a konkrét jeleneten mindig túlmutató társadalomkritikára számítson, hanem egy olyan újszerű, személyességgel és formai nyerseséggel teli megszólalásra, ami kevésbé lehengerlően sziporkázó, mégis egyfajta intuitív felfedezést kínáló élményt biztosít. A gyászfeldolgozás keretében megjelenő őszinte játékosság, az ironikus önmarcangolás lehetővé teszi azt, hogy a szereplők érzelmi utazását magának az ábrázolásmódnak, a megszólalás hangszínének az értelmezésével együtt, egyszerre kövessük, míg a két réteg kibogozhatatlanul összefonódik. És a végén, egy zavarbaejtő álomjelenet révén az is kiderül, hogy melyik erősebb: a székely herceg pálinkája vagy a román matróz lírája.

Szerző: Gyenge Zsolt
Címkék: Mozipremierek 2019