Nyaraltatok már négy énekszakos és bikinis lánnyal/tanárnővel Zamárdiban? Angéla, Eszter, Edit és Kinga, ők voltak a biztosíték egy újabb kalandos megvilágosodásra. Meg még két férj, János és Ákos, mint nélkülözhetetlen háttérmunkások. Szóval, ha nem nyaraltatok így, verjétek a buksit a betonba. Én se tudtam, hogy ez ennyire jó lehet, ráadásul, és ez nem reklám, csak jellegzetesség, egy komisz diktatúra felé igyekvő, kelet-európai ország adóhivatalának üdülőjében időztünk, ahol minden reggel ránk imádkozott a bundáskenyér – is.

Mondják az emberről, hogy szög. Alszik a hideg homokban, egy impozáns megváltásra se ébred fel, belehorkol az angyali trombitaszóba, morog valamit, a fal felé fordul. Mondják, hogy sárkányfogvetemény. Mondják, hogy nádszál. Mondják, hogy… fa… bocsánat, hímtag, meg ami abból, bizonyos alkalomkor kibohóckodik. Mondják, hogy állat, hogy bunkó, rongy, nap, egy isten, satöbbi. Nekem itt Zamárdiban lett egy újabb szempontom, hogy ugyanis sláger.

Slágerek vagyunk mindahányan, és ajvé.

Sok barátom van, aki szeret énekelni társasági összejövetelen, meg zongorázni is szeret, fütyülni, gitárt penget, szívhez szóló vagy ironikusan boldogságkereső dalokat ordít bizonyos mennyiségű alkohol elfogyasztása után, de mindezt még enyhén megdőlve is fennkölt értelmiségi szkepszissel teszi. Én ezeket a dalolásokat nem kedvelem igazán, mert negyven évvel ezelőtti heves mutáció következtében csak beszélni/fecsegni tudok. És miért is recsegjek együtt szépen, dallamosan, tisztán éneklő emberekkel.

Hanem most.

Egyrészt a női hang. A női hangban mindig van valami varázslatos, Zalatnay Cini például, Kovács Kati, a múltkor valamelyik rádióban hallottam Bontovics Katit, hát újra bólogatva napraforgózott az egész gyerekkor.  

Kihaladtunk esténként borokkal, kolbászokkal és sajtokkal a partra. A lányoknak volt vaskos kottafüzete, több. Kották és dalszövegek. Bikini. Popfesztivál. István, a király. Máté Péter. Edda. LGT. Omega. Minden volt. Erdős Péter suhant át az estéli Balaton tóvizén. Az utóbbi ötven év, annak dalvilága, slágere, könnye, taknya, dúdolós kitárulkozása, vegyél, anyám, csónakot. Olyan kincses kottafüzet volt, hogy egyet el is loptam.

Itt és most döbbentem rá, elég későn ugyan, de talán csak nem feleslegesen, mert a szövegeket olvashattam is az okos mobilok fényénél, hogy a magyar slágerek többsége hülyeség, dilettantizmus, képzavaroktól, nyakatekert, kínos, stb., kijelentésektől hemzsegő alkotmány, miközben maga-magát virtigli költészetként, hiteles poétikaként akarja érvényesíteni, hanemazonbandeviszont, ha egy ilyen  szöveg bizonyos helyesen megkomponált, letapadós természetű dallammal párosul, akkor más lesz a leányzó fekvése, mert például, hogy egészen fenti magaslatokban kezdjem, a Most múlik hirtelen szövege kifacsarja a szívet, mint egy kisszivacsot, jóllehet az a szöveg önmagában sok stiláris, képalkotási, szóhasználati problémát hordoz, és mégis. Sírsz te is, ugye? Landoljon a madár, ha azt akarja a költő. Adamis Annából is csak egy, egy, egy. Vagyis míg a lányok énekeltek a kottafüzetből, és Jánosunk, az egyik férj, a saját gitárjával követte és terelgette őket, és már a Nap vérvörös korongja is a tihanyi apátság mögé hanyatlott, és a szabadstrand árnyszerű horgászai is mind elhelyezkedtek a parti sávban, addig én arra gondoltam, hogy slágernek lenni milyen jó.

Hogy tkp az történik, a dallam eltakarja a szöveget, eltakarja annak minden gyöngeségét és esetlegességét, és az oltári hülyeséget is zokogva, bömbölve, katartikus lázban égve dalolhatja a múló idő arcába a megrendült a tag. Hát nem? Hát de, Bíró Kriszta. Amikor azt mondjuk, hogy az ember sláger, akkor azt is mondjuk, hogy a slágernek lenni nem más, mint hogy megkoronázzuk a közhelyszerűt, a sztereotípiát, a lélek buta békéjét, nosztalgiáját és elvágyódását, az elvárások teljesülését, vagyis azt, hogy az élet vérzivataros ügymeneteiben legalább másodosztályon utazhasson a szív.

Közhely akarok maradni, mert az is vagyok, édesem.

Lehet katarzis a zónázón?

Igen, igen, igen!      

De még egy helyi Öcsi is odajött hozzánk, ez az Öcsi elég nagydarab volt, meg matt részeg is, azt hörögte empatikusan, éneklek veletek egyet, és úgy is tett. Mivel közben az én nyakamat markolta hátulról, drukkoltam neki, hogy ki tudja énekelni, sikerült. Még lenyomtuk a Killing me softlyt is, mint ritka külföldi példányt a gyűjteményből, lebegő gyémántszemként gyűlt körénk az összes helyi szúnyog, velünk zümmögtek, könnyesre is töredeztek a sokat tapasztalt retinák.

Aztán olyan történt, amit még soha nem láttam, pedig már figyeltem tiszai, dunai, mindenféle tavi horgászokat kapásra várva. Megláttam, hogy az egyik horgász fogott valamit, őrjöngve dobálta magát a tenyérfehér test az éjben. Meghalok! Kis slágerkém, neked tényleg annyi. Aranyra kisütnek holnapra, és majd melléd hever a kovászos uborka. A dalos lányok közül Eszter vállalta, hogy megkérdezi, mit fogott a botos úr. Odament, strandpapucsban, szőkén, fölvilágított az estben minden lépése. Visszajött, és ugyanúgy.

Azt mondta a horgász, hogy két dévér és egy keszeg. (Hm.) És hogy ha lehetne, énekeljünk valami keményebbet, például Eddát.  

Ennyi. Menjetek akkor nyaralni, gyerekek, és sziasztok.