A test diadala. Michelangelo és a 16. századi itáliai rajzművészet / Szépművészeti Múzeum
2019.06.12.

Mi legyen a vezérvonalunk? Michelangelo gazdag életművének végigkövetése, esetleg az emberi testábrázolás fejlődésének tanulmányozása? Vagy arra vagyunk kíváncsiak, hogy a kezdeti elképzelésekből hogyan születtek meg a Sixtus-kápolna alakjai? Esetleg azt nyomozzuk, hogyan hatott Michelangelo tanítványaira és kortársaira? Ha csak egyetlen szóval kellene jellemeznem „A test diadala. Michelangelo és a 16. századi rajzművészet” kiállítást, az minden bizonnyal a kísértés lenne. SOMOGYI-ROHONCZY ZSÓFIA ISMERTETÉSE.

A Szépművészeti Múzeum hosszúra nyúlt felújítási munkálatai után az első időszaki kiállítás a reneszánsz legenda Michelangelo – és kortársainak, tanítványainak – a test bűvöletében fogant rajzainak bemutatását választotta témájául. Bevallom, félve léptem be a kiállításra, hiszen az „és barátai” típusú tárlatok okoztak már csalódást. Szerény elvárásokkal érkeztem, ám végül mégis jóleső elégedettséggel távoztam. Ez nemcsak a bemutatott Michelangelo-művek számának köszönhető – sőt leginkább nem annak –, hanem a tárlat által felkínált sokféle nézőpontnak, amelyeket követve végignézhetjük a több teremnyi vázlatot, rajzot, skiccet, festményt.
 

Mi legyen a vezérvonalunk? Michelangelo nagyívű és gazdag életművének végigkövetése, esetleg a rajz és az emberi testábrázolás fejlődésének tanulmányozása? Vagy arra vagyunk kíváncsiak, hogy a kezdeti elképzelésekből, vázlatos rajzokból hogyan születtek meg a Sixtus-kápolna emberfeletti erőtől duzzadó alakjai? Esetleg annak rejtett nyomait szeretnénk felfedezni, hogyan hatott Michelangelo tanítványaira és kortársaira? Mindegyik nézőpont gazdag képi anyaggal válaszol kérdéseinkre. Ha azonban csak egyetlen szóval kellene jellemeznem „A test diadala. Michelangelo és a 16. századi rajzművészet” kiállítást, az minden bizonnyal a kísértés lenne.

A testek csábító látványán kívül ugyanis lépten-nyomon kísértésekbe botlik az ember. Ott van például a folyamatos összehasonlítás csábítása. Mester és tanítvány, mester és mester, ugyanazon téma más-más művész általi megfogalmazása óhatatlanul az összevetés kísértésébe vihet minket. Talán ez a csalfa vágy kísértette meg a firenzei városatyákat is, amikor 1504-ben a korszak két nagy zsenijét, Michelangelót és Leonardo da Vincit bízták meg a Palazzo Vecchio nagytermében a két szemközti fal megfestésével. Micsoda pompázatos, a reneszánsz művészetének kincseskamrája lehetett volna a terem, ha mind a két falfestmény elkészül! A két művészóriás azonban kielégítetlenül hagyta a város vezetőinek vágyait és a tervezett képek közül egy sem készült el. A nagy léptékű csataképet az emberi test csodája előtt tisztelgő szentképnek szánták: Leonardo az anghiari csata, míg Michelangelo a cascinai csata egy-egy mozzanatát tervezte megörökíteni. A merész vállalkozásból csak vázlatok maradtak az utókorra, újabb különös kísértésbe ejtve a nézőket. A kifejező portrékat és mozdulatokat szemlélve összemérjük a két mester tudását, összehasonlítjuk ábrázolásaikat, miközben felmerül a kérdés: mi lett volna, ha a befejezéssel sokszor hadilábon álló művészek erőfeszítését siker koronázza, és elkészül a két falkép? Mi lenne, ha ma nemcsak a vázlatokat láthatnánk? Újabb kísértésbe eshetünk tehát, amikor összevetjük a vázlatokat az elkészült alkotásokkal – és erre bőven ad lehetőséget a Sixtus-kápolna alakjaihoz készült és most kiállított rajzok sokasága – értékbéli hierarchiát felállítva. Az alkotói folyamat szempontjából talán alárendelt szerepbe jutnak ezek a rajzok, de álljunk ellen a csábításnak, és ne írjuk le őket azonnal. Inkább adjuk át magunkat a finom vonalak apró részleteiben, a könnyed érzékeltetés laza tollvonásaiban való elmélyülés kísértésének.
 
Fotók: Szépművészeti Múzeum
Fotók: Szépművészeti Múzeum
A szépség és testiség csábításában néhol megbújik az élet súlyos valósága is, a finoman kidolgozott női és férfi testek garmadájában feltárul előttünk az emberi életkor végpontja is, amikor Raffaello (ál)szemérmesen magát takargató Vénuszának rajza mellett rátalálunk Michelangelo idősebb nőt ábrázoló tanulmányára. Szándékosan sem lehetett volna a női élet fázisainak két ennyire különböző ábrázolását megalkotni és bemutatni. A dús idomú Vénusz maga az életerő, a termékenység és a vágy, még ölét szemérmesen eltakaró kézmozdulata is csábító. Mellette az élet küzdelmeinek hű krónikásaként tárul elénk az idős nő teste: vállai görnyedtek, hasa és mellei megereszkedettek. Könyörtelen emlékeztető számunkra ez a rajz: fiataltól idősig mind szembesülhetünk az elkerülhetetlennel. A finom és érzékletes rajz láttán sok mindent érezhetünk a sokktól kezdve egészen az emberi teremtmény iránt érzett csodálatig, sajnálatot azonban egy pillanatig sem. Michelangelo ugyanis még ebben az elgyötört alakban is Isten vagy a természet – kinek mi tetszik – teremtményének, az emberi testnek dicséretét fogalmazta meg.
 
A pikantériának is áldoz a kiállítás. A Léda és a hattyú szerelmét megörökítő, és eredetileg a ferrarai udvar számára készített, majd a francia udvarba kerülő festmény később a tűz martalékává vált, de korabeli másolatainak hála a mai látogató is megcsodálhatja Michelangelo egyetlen ismert erotikus témájú képét, illetve a festményhez készült rajzát. A robusztus, szinte maszkulin meztelen nőalak kidolgozott izomzata és hívogató testtartása közötti kontraszt és a jelenethez képest szenvtelen arckifejezése elbizonytalanítja az érzelmekre vágyó nézőt. A gigászi asszony egyértelmű testi ereje ellentétben áll csábítójának, a hattyú képében megjelenő istenség kecsesen ívelt nyakával, gyöngédségével és tisztaságával.
 
Az emberi test dicséretének legerőteljesebb megnyilvánulása Michelangelo munkái közül talán a Sixtus-kápolna Utolsó ítélet falképén mutatkozik meg. Az életerő és a teljes pusztulás két végstádiuma között a sebezhető és esendő emberi test valamennyi állapotát felfedezhetjük. A falkép előtt letaglózva álló néző belefeledkezik a tökéletesen ábrázolt testek látványába, figyelmét lebilincselik az egyes részletek. A budapesti kiállítás utolsó termében egy kisméretű tömegvázlat kristálytisztán tárja a néző elé a kép legnagyobb vonzerejét, ami az eredeti mű előtt állva talán nem is kap elég teret. Ez pedig nem a mesteri precizitással megfestett izomzatokban rejlik és nem is a végítélet során elbukottak szenvedéseinek drámaian érzékletes megfogalmazásában fogható meg. A kis vázlat feltárja, hogy mennyire ügyesen bánt a mester a tömegek egyensúlyával, az emberi energia átüt az egyes testek varázsán és ez nyűgözi le több évszázad távlatából is a nézőt.
 
Bár a kiállítás hívószava a test dicsérete, annál sokkal többet kapunk. A finom fekete- és vöröskréta, fémvessző rajzokon keresztül nemcsak Michelangelo művészetén keresztül tekinthetünk rá a 16. század emberképére, de a témán és a mester személyén keresztül kibontakozik előttünk a kor emberi testhez való viszonyán túl a művészek egymáshoz fűződő viszonyrendszere, a mester-tanítvány viszonyok szabályszerűsége, a világi és egyházi méltóságok hatalmának erővonalai. Tekintsünk tehát az életerős testek vonalai és a megsárgult papírlapok mögé, és a rajzok között kiolvashatjuk a 15–16. századi Itália ember- és önképét.
 
A kiállítás június 30-ig látogatható.