Mostanában gyakorta visszatérő mém a közösségi hálókon egy Orwell-idézet: „Az 1984-et figyelmeztetésnek szántam, nem használati utasításnak.” Hogy Orwell soha nem mondott ilyet, csak még hangsúlyosabbá teszi a mém üzenetét (hiszen önmagában a szöveg autenticitása is „orwelli”), ami elsődlegesen önmaga – az üzenet automatikus, öngerjesztő terjedése, ha úgy tetszik, az algoritmus öntörvényűsége. Ez cáfolva erősíti meg magát az üzenetet, amit Orwell maga ugyan nem üzent, de – a memetikus orwelli fake-valóság alaptételeként – „üzenhetett volna”. 

 

Ilyesmi ideológiai kabátlopás-ügybe bonyolódott Yuval Noah Harari Magyarországon. Írhat, megjelentethet bármit, a magyar olvasók szemében ő már az a gondolkodó marad, akiről a magyar miniszterelnök (ez a sok szempontból szintén orwelli módon felépített mém) állítólag kijelentette, hogy kedvenc szerzője. És kétségtelen, hogy Harari kétkötetes „egyetemes története” – a Homo sapiens és a Homo deus – akár olvasható úgy is, hogy valamiféle bulvár-machiavellista értelmezésnek adjon alapot, egy végtelenül cinikus relativizmusnak, amelyben az ideológia csupán elnagyolt fényképpé válik saját sírkövén, és a valóság egyetlen ismérve, hogy mennyire működőképes eszköz a konkrét létezés alakítására. És így – bármi volt is a szerző szándéka jelen kötetével – Magyarországon az az elsődleges olvasata, miként tud rácáfolni arra, hogy „használati utasítást” írt volna az „illiberális demokráciák” számára, holott egyáltalán nem volt ilyen szándéka. (Érdekes adalék talán, hogy az „illiberalizmus” fogalmának megalkotója, Fareed Zakaria is védekezésre kényszerült, és a terminus sajátos diadalútját látva kétségbeesetten szögezte le minden lehetséges fórumon, hogy ő egy negatív jelenséget kívánt leírni és értelmezni, nem egy, úgymond, pozitív változásra sarkalló irányt akart megmutatni.)

 

Aligha tévedek, ha úgy vélem, hogy a 21 lecke a 21. századra nem lesz a (konkrét vagy memetikus) magyar miniszterelnök kedvence. Harari egyértelműen kifejti véleményét az „illiberális demokráciákról” – Magyarországot lényegében nem is említve, de rengeteg példát hozva a putyini Oroszországról, vagy a Netanjáhú-féle Izraelről – és ez a vélemény (itt Harari messze kerül a posztmodern dekonstrukció amúgy is illuzórikus távolságtartásától) cseppet sem kedvező.

 

A sokszor – és többnyire túlfrappírozottan – citált „post-truth realitásban” a történetnek olyan léptékű önállósodása zajlik, amit Guy Debord, majd a posztmodern már megjósolt – és ami egyszerre új, és kifejezetten ősi. Nem arról van már szó, mint McLuhan visszatekintve már-már bukolikusnak tűnő világfalu-univerzumában, hogy a médium maga az üzenet. Sokak szerint az üzenetek válnak a kizárólagos létezővé, pontosabban nem is az üzenetek (a gondolatok vektorai), hanem a történetek, mint önmagukra reflektáló, paradox módon diskurzív monológok. Harari értelmezésében minden történet, ideértve a fejlődést is, amely nem több – és persze nem is kevesebb – mint korszakunk átfogó mesternarratívája (hogy ez nem volt mindig így, azt az eredetileg középkorász Harari nagyon jól tudja). 

 

Mára azonban – és talán ez Harari egyik legfőbb mondanivalója – kifogyóban vagyunk a mesternarratíva tövében burjánzó nagy történetekből, vagy inkább – egy lassan elavuló kifejezéssel élve – a paradigmákból. A 20. század derekáig még három paradigma, a fasizmus, a kommunizmus és a liberalizmus közül lehetett választani, írja Harari, majd 1968-ra ebből már csupán kettő (a kommunizmus és a liberalizmus) maradt, hogy azután az 1980-as évek végére – mintegy a „történelem végeként” – csupán a liberalizmus maradjon. És aztán – a 2008-as válságot követően – eljutottunk oda, hogy az is a történelem szemétdombján végezze, mi pedig itt álljunk világos paradigmák nélkül. Harari azonban nem hisz a „történelem végében” (valójában a történelemben sem), és az „illiberalizmusban” nem új paradigmát lát, de még csak nem is „hibrid rendszert” – ami a 20. század második felében kialakuló latin-amerikai, majd posztszovjet-orientációjú tranzitológiai irodalom kliséit újramelegítve ma a magyarországi értelmezési kényszer folytán oly nagy figyelmet kapott –, hanem a régi történetek (így a vallás és a nacionalizmus, sőt az emberiség) áthangszerelését a fejlődés örök kategorikus imperatívuszának megfelelően. Egy sajátos, retrográd progressziót: 

 

„Újra divatba jöttek a falak és tűzfalak. Egyre nő az ellenállás a bevándorlással és a kereskedelmi egyezményekkel szemben. Magukat demokratikusnak mondó rendszerek aláássák az igazságszolgáltatási rendszer függetlenségét, korlátozzák a sajtó szabadságát, és árulásnak bélyegeznek minden ellenzéki megmozdulást. Olyan országok vezetői, mint például Oroszország és Törökország új, illiberális demokráciákkal vagy kimondott diktatúrával kísérleteznek. Ma már kevesen mernék állítani, hogy a Kínai Kommunista Párt van a történelem rossz oldalán.”

 

Ez azonban Harari szerint immár nem felel meg a paradigmák (a „választható történetek”) azon kritériumának, hogy értelmezhető és koherens válaszokat adjanak a fejlődés mesternarratívája által támasztott globális és totális kihívásoknak. Persze Harari nem elsősorban a magyar olvasóknak ír, és könyve nem elsősorban az „illiberális” recepciókra adott válasz – ezt csak a barlangunk falán imbolygó árnyékok és visszfények alapján vagyunk hajlamosak képzelni. Egészen mást ért globális kihívások alatt, mint az „illiberális demokráciák” magukat globalizációellenesként feltüntető provinciális propagandája.

 

Harari úgy véli, hogy még csak nem is igazán az ökológiai katasztrófa veszélye a legnagyobb kihívás (ezt inkább járulékos elemnek, keretnek tekinti, sőt – amint azt korábbi köteteiben már kifejtette – a folyamatos ökológiai katasztrófa az emberiség fejlődésének alapállapota), hanem a biotechnológia és az információs technológia teljes hatalomátvétele. Ahogy szerinte a társadalom (maga is egy történet) újrastrukturálja teljes totalitásunkat, ideértve akár az ember (a homo sapiens) biológiai meghatározottságait is, hogy a régi hatalmi törésvonalakat újakkal váltsa fel. Nem a robotok és emberek közötti sci-fi háborútól kell félnünk, (amely tulajdonképpen a klasszikus kapitalista kizsákmányolás egyfajta mitologikus metaforája): „…a valóságban sokkal több félnivalónk van az algoritmusok által hatalomra jutó szűk szuperember-elit és a hatalom nélküli homo sapiensekből álló népes alsóbb osztály közötti konfliktustól. Ha az MI [a mesterséges intelligencia] jövőjén gondolkodunk, Karl Marx még mindig jobb útmutató, mint Steven Spielberg.”

 

Persze, amint az tőle megszokhattuk, Harari ismét rengeteg témába kap bele. Bár új kötetén érződik, hogy részben a kétkötetes univerzálé üzletileg kedvező vágányán halad, és sok gondolata csupán az azokban már kifejtett tézisek további boncolgatása, de éppen az ötletek és összefüggések tűzijátéka az, ami itt is könnyen magával ragadja az olvasót. Harari könyvei csevegnek – nem egy kritikusa szerint inkább fecsegnek. Poptudós – írják róla. Kétségtelen. Ez azonban nem tudományos „minőséget” jelez, inkább attitűdöt, amivel a történetek totalitását valló szerző alaposan el is játszadozik, és kellő stílusérzékének, valamint határtalan, burjánzó mesélőkedvének és -tehetségének köszönhetően ez a játék önmagában is roppant szórakoztató. Slavoj Žižeket leszámítva talán nincs is olyan szerző, aki ilyen magától értetődő könnyedséggel lépi át a kulturális határokat, szinteket, miközben mondanivalóját illusztrálja, magyarázza, értelmezi.

 

21 lecke a 21. századról – világos, hogy ilyen címet komoly ember nem ad komoly könyvének, amelyben a világ nagy dolgairól elmélkedik. Miért éppen 21? Nos, mert frappáns, sőt bazári – könnyed, harsány poén komoly tartalommal. Hasonló fricska a kötet lezárása is, ahol Harari hosszan értekezik a ki tudja, milyen irányzatú transzcendentális meditációról, amit ő maga rendszeresen űz, hogy elviselje (illetve, ahogy írja, megértse) önmagát, a világot, és önmagát a világban. Igazi New Age-es horoszkóprovat-téma. Harari szinte felszólítja kritikusait, hogy politikai giccsnek, coelhós álbölcselkedésnek titulálják munkásságát, érezhetően vágyik az „akadémiai körök” és kritikai értelmiségiek rosszallására. Ez akár kissé gyerekes is lehetne, vagy éppen sajátosan tudás- és tudományellenes, „populista” manipuláció, bulvár-filiszterpukkasztás, ha nem lenne tele friss öniróniával és gondosan kiérlelt (poszt?)humanista tartalommal. A kötet alapvetően történetekként értelmezi a totális valóságot, és a történeteket sokféleképpen el lehet mondani. Tulajdonképpen végtelen a variációk lehetősége. Harari nem meggyőzni akar minket a saját igazáról (vagy legalábbis nem hisz az igaza kizárólagosságában), inkább arra sarkall, hogy magunk is játsszunk el az igazságok viszonylagosságával, de mindig tartsuk szem előtt, hogy a valóság mégis létezik, vannak válságok, háborúk, környezetpusztítás, ordas ideológiák – hogy a létezők (emberek, állatok, az ökoszisztéma) szenvedése a legkeményebb, soha el nem felejthető realitás. 

 

„Legyünk nagyon óvatosak, amikor a politikusok elkezdenek misztikus kifejezéseket használni. Lehet, hogy a valódi szenvedést próbálják álcázni, vagy mentséget találni rá azzal, hogy nagy, érthetetlen szavakba csomagolják. Különösen vigyázzunk ezzel a négy szóval: áldozat, örökkévalóság, tisztaság, megváltás. Ha bármelyiket meghalljuk, fújjunk riadót. Aki pedig olyan országban él, amelynek vezetője rutinszerűen mond olyasmiket, mint például: »Áldozatuk megváltja örökkévaló nemzetünk tisztaságát« – nos, az jobb, ha tudja, hogy nagy bajban van. Ép elménk megőrzése érdekében mindig próbáljuk az ilyen sületlenségeket valóságos dolgokra lefordítani: egy kínok közölt haldokló katonára, egy megerőszakolt nőre, egy félelemtől reszkető gyerekre. Ha tehát tudni akarjuk az igazságot az univerzumról, az élet értelméről és a saját identitásunkról, a legjobb, ha azzal kezdjük, hogy megfigyeljük a szenvedést, és felfedezzük, mi is az valójában” – zárja Harari az utolsó leckét. 

 

Ha csak ennyit megfogadunk a tanácsaiból, ma már nem keltünk fel hiába.