A Londonban született Edward St Aubyn egyik legfontosabb munkája az önéletrajzi ihletettségű Patrick Melrose regényfolyam, amely öt könyvet ölel fel. Ebből a Nem baj című 1992-es nemzetközi megjelenésekor elnyerte a Betty Trask-díjat, amelyet a Brit Nemzetközösségben élő, harmincöt évnél nem idősebb, elsőkötetes íróknak ad a Society of Authors. A következő gyűjteményes kötetben megjelenő, Ami kell című kisregény 2006-ban felkerült a Booker-díj shortlistjére. 2017-ben a Showtime amerikai kábelcsatorna berendelte a teljes Patrick Melrose sorozat adaptációját Benedict Cumberbatch főszereplésével.

A második világháború utáni angol arisztokráciát belülről bemutató kötet a főszereplő, Patrick Melrose életének epizódjain és vargabetűin keresztül kegyetlen képet tár az olvasók elé. A három kisregény kronologikusan halad, lassan és alaposan építi fel karaktereit, viszonyrendszerüket és drámájukat. A szövegek mindössze egy, esetenként két nap eseményeit mutatják be, ezzel a minimalizmushoz közelítő tömörséget és pontosságot kölcsönöznek a könyvnek. E puritánnak ható narratíva mégis magába tud olvasztani bizonyos mennyiségű angol humort, ezzel képes enyhíteni az olvasás közben kialakuló gyomorgörcsön. A Nincs baj / Baj van / Van remény egy traumatizált fiú, férfi története a hatvanas évektől az Öbölháborúig.

Az első kisregény Patrick gyerekkorába kalauzol. Az ötéves főszereplő minden lehetséges szituációból vesztesként kerül ki, amikor családtagjaival vagy felnőttekkel találkozik. Megismerjük a családját, a hozzájuk vacsorára érkező ismerősöket, és első ízben nyerhetünk bepillantást abba a legfelsőbb körök körül kialakult, saját koordináta-rendszer alapján felépülő világba, ahol az egész történet játszódik. A dél-franciaországi kúriában összegyűlő felsőbb társadalmi osztály képviselői bűzlenek a sznobizmustól, a más csoportokat pedig mélységes megvetéssel és lenézéssel illetik: „emberre és állatra lövöldözni úriemberhez méltó foglalkozás, míg a sérüléseik ellátása a középosztálybeli kuruzslók dolga.” Kudarcaik miatt kialakult szadizmusuk tovább mérgezi az amúgy is terhelt légkört. Mindazonáltal fontosnak tartom megjegyezni, hogy a St Aubyn által felvonultatott karakterekben, ha esetenként mélyen elrejtve is, megtalálható az emberi esendőség magva.

A középső szöveg (Baj van) vízválasztóként is olvasható a trilógiában. A fókusz kizárólagosan az addikciójával küzdő, mélyponton lévő, húszas éveinek elején járó Patrickre irányul, akinek New York-i önpusztítását követhetjük nyomon, mialatt apja hamvait igyekszik visszaszállítani Angliába. A korábbi szöveg stilisztikája itt inkább rögzíteni és bebetonozni akarja az eseményeket a realizmusba, megakadályozva, hogy a narratíva teljesen átforduljon a szürrealitásba. Ezért egyeduralkodóvá válik az abszurd monologizálás: mintha Harold Pinter és Samuel Beckett egy átivott este után leülnének egymással szemben dialógust írni. Patrick végtelen hangok és „magányos párbeszédek” kockájában dühöng, végletekig terhelt és eltompult érzékszervei hasztalanul keresik a kiutat a függőség zárt téréből, ahová saját magát navigálta. Ennek ellenére itt is akadnak momentumok, amelyek feloldásként működ(het)nek a narratíva olvasása során.

A záró szöveg (Van remény) valóban ezt az ígéretet igyekszik teljesíteni. Ismételten egy összejövetelen találjuk magunkat, ahol tobzódik a gúny, „sznobizmus, kegyetlenség és árulás”. E forgatag dinamikája, ahogyan az előző két kisregény is, helyenként emlékeztethet Evelyn Waugh vagy P.G. Wodehouse szituációira, karaktereire és megoldásaira. Ha Patrick Melrose és Bertie Wooster karaktereit összehasonlítjuk, vajon mi történhetett volna, ha utóbbi valamivel később lép az irodalmi porondra és a kétbalkezesség helyett féktelen szerhasználatba, keserű cinizmusba és traumatizált kiégettségbe hátrál? Elvégre a második világégés után már a legmesszebbre menekült brit arisztokrata is tudatában volt annak, hogy korábbi, meghatározó társadalmi osztálya, és benne ő maga a továbbiakban mindössze a múltat képviselheti. Melrose is tisztában van ellentmondásos és fonákjára fordított helyzetével, noha az őt körülvevő felső körök szemernyit sem változó, márvány szilárdságú konvencióit és viselkedési formáit, normáit nem akarja áttörni.

St Aubyn trilógiája azon felül, hogy görbe tükröt tart a 20. századi brit arisztokrácia elé, reflektálva annak minden lépéselőnyére, visszaélésére, majd hanyatlására, egyúttal lerántja a leplet a manapság már kedélyeskedő, történelminek ható narratívákról is, mint amilyen például a Downton Abbey című népszerű sorozat is. Irodalmi berkekben Waugh és Wodehouse szövegei humorral hárítják maguktól a társadalmi különbségek által generált feszültségeket és egyenlőtlenségeket. A Patrick Melrose sorozat első három kisregénye bemutatja az arisztokrácia egy szegmensét, majd belső szempontból mond róluk cinikus ítéletet. Noha fókuszában egyértelműen egyetlen család és annak szűk környezete áll, a narratíva mégis mintha kapukat hagyna nyitva, amelyek a feldolgozás esélye felé terelik a traumatizált főhőst. Ami pedig nem kis teljesítmény.