A fikció szerint a kéziratot Komjáthy öreg fejjel, magányosan, a régi családi házba visszatérve egy évtized alatt készítette el, hogy aztán – a házzal együtt – Kállay Mariskára, a kamaszkori bálványra hagyja. Az egykori „vetélytárs”, Pásty Ambris mellett megözvegyült úri hölgy, Mariska küldi el „néhány szál virággal átkötve” az író Szomorynak a „kézirat-csomót”, mert őt „ez érdekelni fogja, talán fel is tudja használni, amilyen ügyes ember”. (5.o.) Azt, hogy Pástynétól vagy a közreadótól származik-e a cím, nem tudjuk meg, s azt sem, hogy olvasta-e Pástyné a kéziratot.
Két dolog miatt tartom ezúttal fontosnak, informatívnak az értelmezés szempontjából a "talált kézirat" közhelyes írói fogását. Szomory olyan szereplőt teremtett, aki alig három hónap, a kamaszkoron belül is elenyésző, illetve mesterkélten túlfókuszált életszakasz lezárásával küzd egész életében, s harmincöt év elteltével azért vonul vissza az élmény eredeti helyszínére, hogy „érzelmi és gondolatvilágát” (5.o.) újra alárendelje akkori önmagának. Másrészt a visszaemlékezés során többször kitér arra, hogy már kamaszkorában is kényszeresen, de mégis hiába kereste az élmények írásos feldolgozását, s így a bevezető szerint haláláig írt szöveg akár valamiféle katarzissal, lezárással is kecsegtethetne. Ennek elodázására azonban, ahogy a kötet többi részében is, éberen vigyáz Szomory: a virággal átkötött kézirat giccses almanach-motívuma teljesen idegen Mariska gyakorlatias személyiségétől (aki például későbbi férje levelét olvasatlanul széttépi), s inkább az író-elbeszélőnek a szöveg egészét uraló nárcisztikus gesztusára ismerhetünk benne.
Azon, hogy a Gyuri szerelmét közlő levél nem íródik meg a fiú szinte szakrális készülődése ellenére (56-66.o.), még legyintve továbblép az olvasó, de a későbbiekben már nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a nagynéninek, az apának, majd újra Mariskának akar hasonlóan patetikus körülmények között (oltárszerű, gyertyákkal körülvett asztal stb.) vallomást tenni a címszereplő.
Ezeknek a hosszan kidolgozott, rendre kudarcba fulladó jeleneteknek a koreográfiái, sőt szöveghelyei olyan pontos egyezést mutatnak egymással, hogy akár tudatos belső átvételnek is tekinthetők. Két, egymástól távol eső szöveghelyet idézek: „leültem az asztalomhoz […] egy szál papírral magam előtt s egy tollszárral a kezemben próbáltam segíteni magamon. Mint ahogy rendszerint az ember legmélyebb keserveiben épp azokon a módokon próbál segíteni magán, amelyekre leginkább képtelen.” (186.o.); „leültem az asztalhoz, s rávetettem magam egy szál sima papírra, egy tollszárral a kezemben. Mint rendszerint legmélyebb keserveimben, megint írni próbáltam. Mint rendszerint legmélyebb keserveimben, megint azokon a módokon kívántam segíteni magamon, amelyekre a leginkább képtelen voltam.” (247.o,) Nyilván írói hanyagság is, hogy Szomory nem sok energiát pazarol a motívum nyelvi átformálására, viszont – az eredménytől függetlenül – kétségtelen, hogy az időrendet követő, "elemi szintű" történetmondásnál összetettebb szerkezetet szeretne létrehozni az ismétlődések segítségével.
Az írás kiemelt jelentősége miatt úgy tűnhet, hogy a szöveg a művészregények sorába helyezhető, s hogy Gyuri végső célja az íróvá, költővé válás. Erről azonban szó sincs, bár a szöveg elején Ady verseivel akar udvarolni, illetve „olvashatatlan írással” írott, néma hőskölteménynek nevezi a lelkét. Az írás nála a rögzítés, az érzelmek kifejezésének, a helyzetek uralhatóságának és irányításának olyan eszköze, aminek egyébként a főszereplő nincs birtokában. A kamaszfiú mélyen hisz abban, hogy belső világának teljes, a legapróbb érzet elvesztése nélküli kommunikálása segíthetne „keservein”, azaz szeretné az írott szó segítségével áttetszővé tenni önmagát. Pszichológiai értelemben az írás vágya itt a cselekvéstől, személyiségének dinamikájától átmenetileg megfosztott „másikkal” való szimbiózis vágyát (és illuzióját) jelenti: „Hogyan lehet beoltani egyetlenegy tekintetbe egy egész emberi életet? Hogyan lehet egyetlenegy szóval vagy csak szó nélkül is megnyitni egy egész emberi szivet?” (267.o.)
Az élethelyzet megváltozásával, Mariska „elvesztésével” a nyelvnek, az írásnak ez az értelme módosul, s a nyelv egy nárcisztikus én számára biztosítja majd azt a tükörfelületet, amiben láthatóvá, létezővé válhat melodramatikus és a legapróbb benyomásoktól is fulladozó, tehetetlen, a kommunikáció más formáira képtelen személyisége.
Schöpflin Aladár 1932-ben, a kötet megjelenésének évében így értékelte a Nyugatban a Gyurit: „A szereplők nem arra valók, hogy a valóság illúzióját keltsék, hogy életet ábrázoljanak, hanem csak arra, hogy rezonáló felületei legyenek az érzések ama viharzó, elsodró és szélesen zengő áradásának, amelyet az író ki akar fejezni.” Megállapítása ma is elfogadható, s legfeljebb azzal egészíthetjük ki, hogy Szomory Dezső művének a nyelvi önkifejezésre, az írás szerepére tett megjegyzései, s általában a téma problematizálása rendkívül figyelemre méltó és átfogó értelmezést kívánna. Ehhez viszont félre kell tenni azt az olvasói bosszúságot, amit például a mű cselédromatikája, banális névadásai vagy megmosolyogtató történetvezetése okoz.