Földbe döngölő, felkavaró, zsigeri élmény az Örökség, olyan mozi, ami után a néző kifejezetten rosszul érzi magát, és ezt az érzését az sem oldja különösebben fel, hogy épségben hazaért a biztonságosnak hitt otthonába. Az író-rendező, Ari Aster filmje ugyanis épp az otthon és a család kínálta biztonságot kérdőjelezi meg, állítja a feje tetejére azzal, hogy bemutatja annak rendkívül törékeny, a sors szeszélyének kiszolgáltatott voltát.
 Jelenetek a filmből |
Nincs rombolóbb, érzelmileg horrorisztikusabb élmény azoknál a csapásoknál, amelyek egy embert vagy egy egész családot a valóságban érhetnek. Ezek közül is az egyik legfájdalmasabb emberi tapasztalat a gyász, amiből a Graham famíliának már a film elején bőven kijut. A gyász, a tragikus érzelmi veszteség pillanatok alatt átrendezi a családi dinamikát; elkerülhetetlen fázisai és jellemzői, az önvádtól kezdve a halottól való félelmen és rémálmokon át a depresszióig, csak még inkább nyomasztóvá teszik a mozit. Erre rakódik rá szinte az első perctől kezdve egy jóval ezoterikusabb réteg is, méghozzá a Rosemary gyermeke sátáni nyomdokain haladva: úgy fest, a Graham família épp olyan játékszer, műalkotás a démoni hatalmak kezében, mint az anya, Annie (Toni Collette) számára azok a „babaszobák”, amelyeket amolyan 21. századi Narcissa Thorne-ként a saját életéből vett események alapján a legújabb kiállítására készít.
Az eseményeket azonban értelmezhetjük akár az apa, Steve (Gabriel Byrne) realista megközelítése alapján is: a Graham família családi öröksége genetikus, a skizofrénia és a szuicid hajlam. Mi van, ha az anya és a fiú, Peter (Alex Wolff) viselkedésében beállt furcsa változások és az ezoterikus tapasztalataik csak azt bizonyítják, hogy a betegség a családi traumák következtében mindkettőjüknél kialakult?
 A képek forrása: MAFAB |
Polanski Rosemary gyermeke című filmjével ellentétben Ari Aster nem a nézőre bízza, hogy a realista vagy az ezoterikus magyarázatot fogadja-e el inkább a történtekre, hanem némi lebegtetés után végül leteszi a voksát az egyik mellett. Mindez azonban semmit nem von le abból, hogy a stáb milyen mesteri módon hozza a frászt a nézőre azzal, ahogyan ezt a kétféle minőséget keveri egymással és egymásra vetíti.
Az Örökséget Utah államban forgatták, ami atmoszférateremtés tekintetében szintén sokat hozzátesz a mozi nem evilági hangulatához. A kietlen Wasatch-hegység a városi helyszínek háttereként, valamint a fenyőerdő, amelynek a szélén a Graham család „kísértetháza” áll, legalább olyan borzongató, elidegenítő hatást keltenek, mint a családi ház mellett felépített lombház, ami a legkisebb Graham, Charlie (Millie Shapiro) játszóháza és rejtekhelye egyben. Pawel Pogorzelski operatőr kihasználja a fények színeiben és félhomályban rejlő lehetőségeket: a hősugárzó vöröse és a sötétben egyre kivehetetlenebbé váló tárgyak és alakok régen tűntek olyan baljósnak, mint ebben a filmben. Ugyanilyen nyomasztó hatást keltenek Annie „babaházai”/diorámái is – különösen azok, amelyek a múltjának és jelenének egy-egy valóban tragikus pillanatát jelenítik meg. És akkor arról a visszatérő, „lovacskázó” hangról, ami a 13 éves Charlie védjegye, még egy szó sem esett.
A négytagú Graham család – élén a megrázó alakítást nyújtó, a fájdalmát és a kétségbeesését szinte tapintható módon közvetítő Toni Collette-tel – több görög drámára elegendő borzalmat él át az Örökségben, miközben megállíthatatlanul halad előre, hogy végül minden igyekezete ellenére beteljesítse a sorsát. Az elsőfilmes rendező, Ari Aster nem fél attól, hogy a filmjében olyan horrorkliséket jelenítsen meg, mint az okkultizmusról íródott könyv, a kísértetház, az ablaknak repülő, majd holtan lezuhanó madár vagy éppen a szeánsz. Mindezt azonban olyan profi cselekményvezetéssel, karakterépítkezéssel, feszültségadagolással teszi, és olyan jó arányérzékkel keveri az egyes zsánerek elemeit a családi drámától kezdve, a görög sorstragédián és a pszichológiai thrilleren át a természetfeletti horrorig, ami nem csupán a horrorrajongók számára teheti emlékezetessé a filmjét.