 Fischer Judit: ecset fest ceruzát |
Annak, amit az Ernst Múzeumban látunk, nagyon sok a festészeti relevanciája, érezhető a festészetnek és más médiumoknak a néhol furcsa, máshol abszurd családiassága, a határterületek mindig átmeneti, imponáló kockázatossága, de az olaj-vászonnak, vagyis az autonóm táblaképnek, amely úgy a XV. század környékén műalkotássá emelkedett, a beltingi képnek az ideája nincs ezeknek a fiataloknak a fejében. Ami nem feltétlenül baj. De amit látunk, az túlságosan szubjektív, túlságosan individuális, és túlságosan erőtlen ahhoz, hogy a fiatal művészeknek visszahódított kiállítótérben (hiszen a magyar festészet jövője szempontjából döntő kiállításokat rendezett itt a Stúdió évtizedeken keresztül, és ha jól gyanítom, erre a programszerűségre tett célzás a jelenlegi) merhessünk a kortárs művészet általános állapotára vonatkozó érvényes megállapításokat tenni. Nyugodt szívvel.
Éppen ezért én most olyan engedékeny leszek, mint Németh Lajos, akinek ebből az alkalomból újraolvastam a Stúdió 64 és 66-ról szóló írásait, és aki szerint nem volna szép dolog a Főiskoláról frissen kikerült alkotókról túlságosan szigorú bírálatot mondani. (Itt arra gondoltam, hogy talán ravaszul elejét akarta venni annak, hogy kicsusszanjon a száján, ami nekem is majdnem: van, aki még gyakorolhatta volna a festést a Főiskolán.) De nem ez a lényeg.
 Csákányi István: Provincia, adó |
Hanem az, hogy már a Stúdió korábbi kiállításain is látszott – Fenyvesi Áron is észrevette -, hogy az a folyamat, amely a 60-as években, az avantgárddal kezdődött, nevezetesen, hogy a festészet és a szobrászat hagyományos médiumából átléptünk a fotó és a videó installációs alkalmazásainak területére, amelyben a festészetnek néhol csak utalásos vagy alkalmazott szerep jut, ez a folyamat nálunk mára teljesedett ki. Ami nem azt jelenti, hogy a festészet mint autonóm kategória ne létezne egyáltalán; nagyon is létezik, bizonyíték rá a műkereskelmi vásárlóerő, amely nálunk is a nagy színeseket szereti, éppúgy, mint külföldön. De a „vizuális csinálmány” Duchamp-i kategóriájának itt most az a műforma felel meg, amely referenciák nélkül magává tette a kanonizált avantgárd formáit, bőrét és hangját, de mondani nem akar vele semmit. Az installáció mint forma vagy nyelv, ahogy tetszik, önmagában nem radikális többé, hanem épp ellenkezőleg: képeket és objekteket fogyaszt, és kielégíthetetlenségéből fakad az az installációs műfolyam, amely fölöslegessé teszi a független művet.
 Kupcsik Adrián: A XXI. századi festészet története |
Ezért van, hogy nemcsak itt, de itt is, festmény-kollázsokat látunk fiatal művészektől, amelyeket – az installáció alapdefiníciójából kiindulva – a gondolat sokszorosíthatóságának illúziója kísér. Az első teremben Fischer Judit és Szabó Eszter a festői és tárgyi minimalizmus, illetve a hétköznapi groteszkek (multik szatyraival cipekedők) tenyérnyi akvarelljeiből rakja össze töredékeit, amelyeket a műfaj jellegénél fogva bármikor bővíteni, illetve szűkíteni lehet. „…a létnek nincs középpontja, illetve minden egyes pontja középpont.” – írta a manierizmusról mint a modern művészet első korszakáról Hauser Arnold, akit mostanság inkább csak Nyugaton idéznek és az ELTÉ-n olvasnak, mert muszáj, és aki kizárja festői korszakok megismétlődését, de jelenségekét nem. Ez a párhuzamos létezés, a részek autonómiája és a befejezetlenség mint abszolút érték igencsak jellemző a kortárs művészetre.
Kupcsik Adrián mű-együttese például nézhető olyan csendéletekként, amelyeknek festészettörténeti utalásai vannak, és olyan installációs műcsoportként, amelynek a struktúrájába bármikor bele lehet avatkozni. Hasonló a helyzet Albert Ádám műveivel. Csákány István igazán festői installációja, a gyalulatlan fenyőlécekből ácsolt, megmászható hegy (Cézanne óta festészet-metafora) egyenesen a mozgás dinamikájára épülő képi változatosságra van komponálva, és nincs egyetlen állandó pontja sem, ahonnan a mű vagy az élmény végérvényesen átélhető volna.
Amit eddig láthattunk, mind az intimitás körébe tartozik. Csendélet, apró tárgyak, piktogramok, testközeli életelemek, magányos érzéki tapasztalatok, a rutin és a hétköznapok eszközei. Nagyon szerény perspektíva, irritálóan szerény, hiába olyan jó Navratil Judit mániákus otthon-térképe, arra vágyik az ember, hogy végre történjen valami.
 Karácsonyi László: Pozor Gotick! Forrás: műcsarnok.hu |
A folytatás lendületesebb, bár nem kevésbé szubjektív, és mint létállapot erősen nyugtalanítja az ifjúságért aggódó, érzékeny teremőröket. Verebics Ágnes videója egyszerre emlékeztet a bécsi akcionisták testtel szembeni kíméletlenségére és a 60-as, 70-es évek feministáinak testi önbirtokbavételére. Nála a médiumok átjárhatóságát az alkati expresszionizmus teremti meg, amelyet egy erőteljes személyiség erőteljes nárcizmusával ötvöz, a magányos individualisták módján. Verebics, aki az egyik legtehetségesebb fiatal festőnek tűnik, a kortárs művészet alapvonását, az elszemélytelenedést, illetve a személyiség elrejtésének tendenciáját hagyja teljesen figyelmen kívül, lenyűgöző öntörvényűséggel. Sokkal finomabb, halkabb, grafikusabb nála Borsos-Lőrinc Lilla, aki kis, de igen nagyhatású portrékat fest gyerekekről, az akvarell érzékeny hártyája mögött dübörgő agresszióval. Ők gyújtják majd föl Párizst, Berlint és Londont. Ez a reflektív társadalmi érdeklődés kivételes ezen a kiállításon, és ha van még valaminek köze a külső élethez, mint Kovács Budha Tamás szekkójának, akkor az a nagyon távoli szubkultúrákban gyökerezik, New Yorkban, Keith Haring idejében. Karácsonyi László sem a klasszikus festészetből levezethető önarcképeket fest a hypo nevű vegyszerrel, de legalább félelmetes, Kis Róka Csaba erotomán, szadista víziói viszont ilyen mennyiségben egyáltalán nem azok, viszont unalmasak.
A kiragadott példáim bevallom, önkényesek, ámde jellemzőek. Nem hiszem, hogy a festészet válna a közeljövőben a képzőművészet vezető műfajává, és azt sem hiszem, hogy a támogató médiumok nélkül boldogulni tudna. Mint ahogy láthatólag ezek a fiatalok sem boldogulnak valami jól, és azt, hogy pocsékul érzik magukat a bőrükben, úgy oldják meg, hogy nem néznek az orruknál sem tovább. Pedig időnként érdemes volna.
A kiállítás augusztus 31-ig tart nyitva.