Ennek megfelelően, ha klezmert tiszta forrásból szeretnék hallani, akkor ugyancsak Erdélybe mennék, netán a Kárpátaljára – a Budapest Klezmer Band vezetőjének szülőhelyére –, vagy annál is északkeletebbre. (Filmen láttam egy ízben egy erdélyi illetőségű, de onnan már elvándorolt klezmerbandát – csodálatos hangzása alig-alig különbözött egy mezőségi együttesétől.) Jávori Ferenc, a budapesti együttes alapító-vezetője maga orientálta hallgatóságát a július 15-i, Hilton szállóbeli hangverseny elején: megfogalmazása szerint az együttes „zsidó hangszeres népzenét” játszik. Ezzel azért volt egy kis baj: amit felmutattak, az csak részben volt zsidó, csak részben volt hangszeres, és csak részben volt népzenei eredetű. Népzene mint olyan – ha még emlékszünk ennek a szónak a tulajdonképpeni, world music előtti jelentésére – pedig egyáltalán nem volt: nagyjából úgy viszonyult a népzenéhez, mint Dinicu Pacsirtája a román kolindákhoz (tulajdonképpen mindig kolindákat írtunk, mondta egy ízben Ligeti). Ez nem lenne feltétlenül baj, legfeljebb az, hogy a szavaknak régi, megrögzött szokásuk, hogy jelentésük van.

Jávori Ferenc

A koncert műsorán sokféle eredetű szám hangzott el: közelebbről meg nem nevezett, továbbá moldáviai, illetve lengyel klezmer zene, klezmerbalett, klezmermusical, üveges tánc (!), tangó és dixie – meglehetősen fárasztó volt azonban a zenei anyag monotóniája, a bővített szekundos, moll dallamok ismétlődése. Nagyon kevés olyan szám akadt – ilyen volt a lengyel blokk első darabja vagy a Hegedűs a háztetőn esti imája –, amely üdítő változatossággal szolgált. Különös, hogy a feldolgozások ugyan szivacsként szívták magukba a legkülönbözőbb stílusokat és hatásokat – jellemezzük talán nagyvonalúan eklektikusnak az együttes hangzásvilágát, előadói stílusát és repertoárját –, így a verbunkos, a bécsi operett, a Broadway-stílus, a csárdás, Lagzi Lajcsi vagy a szalonzene nyomait, az említett monotónia szinte mindvégig kísértett. Különös módon a legüdítőbbb hatást a – persze dallamilag klezmeresített – tangó-, illetve dixie-feldolgozások keltették. Sajnos az együttes (noha nem így emlékszem rájuk régebbről) nem idegenkedett az olcsó, egy-egy esetben a giccshatárt súroló megoldásoktól sem. Végeredményben elegyes szórakoztató zenét kapunk, zsidó–klezmer kolorittal. Ám ha már a szalonzenét említettem: csupán néhány ízben érték el a zenei szövetnek azt az igényességét – majdnem azt mondtam: nemességét –, amely a jó szalonzenét jellemzi. S ha a dixie-t tekintjük vonatkoztatási alapnak: szinte egyáltalán nem képesek olyan ellenállhatatlanul jóízű, vagy akár eksztatikus zenélésre, mint egy belevaló dixieland-együttes.

A Budapest Klezmer Band (Forrás: budapestklezmer.hu)

Maradnak az egyéni teljesítmények: a klarinétos, Kohán István, egészen elsőrangú, és a hegedűs, Gazda Bence is tehetséges és kifejezetten virtuóz. Az együttes többi tagja közül az ütős Végh Balázs volt a legjobb; a harmonikás Nagy Anna, a harsonás Tamás Gábor és a nagybőgős Kiss Gábor megbízhatóan helytállt. Különösen a hegedű, de a harmonika esetében is sokat levont azonban az élvezetből, konkrétan igen csúnya hangokat eredményezett a hangosítás. Engem személy szerint a világból ki lehet kergetni a szinte kontaktmikrofonként elhelyezett mikik jeléből kevert abszurd hangzással – minden közvetlen közelről hallatszik, de hát a valóságban nem lehet mindenhez egyszerre közel lenni –, de elismerem, hogy erre, elsősorban szabadtéren, szükség lehet. Ám ez a fajta elektronikus egyenhangzás, amely kvázi kötelezővé vált a world musictól az ethnojazzig és azon is túl minden populáris műfajban, mégiscsak olyasmi, mint a zacskóleves-, azaz mononátrium-glutamát-íz: ha mindenben azt érzi az ember, rettenetesen meg lehet unni. (Pedig hogy, de hogy ízlett, amikor életem első nyugati útján egy svájci diákszálló menzáján megismertem…)

Mérget mernék rá venni, hogy a megismételhetetlen Illényi Katica mikrofon nélkül hegedült, amikor még vele hallottam a fővárosi klezmerbandát. Azok voltak a szép idők.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008