De adhattam volna e címet: …közül húsz. Ezúttal már csak hozzávetőleges a szám: a kínálatból mintegy húsz (de legfeljebb két tucat) írás nevezhető esszének.
Ünnepi könyvheti antológiáink – az idők folyamán több lett belőlük, mint hinnénk – rendre feltesznek néhány összeállítási kérdést (persze így van ez számos más műfaji szöveggyűjteménnyel is). Hol húzhatók meg egy-egy genre határai? Közöljenek-e műrészleteket? Lehet-e a kortárs magyar irodalom tavalyi/idei reprezentációja jóval régebben papírra vetett (esetleg szerzői hagyatékok sok évtizedes mélyéről előkerült) munka? Az Ekler Andrea és Rosonczy Ildikó szerkesztésében közreadott Az év esszéi 2008-at a műfaji kötelem szorongatja. Egyrészt, mert írói naplót, lirizált jegyzetet, újságcikket, tanulmányt, könyvrészletet is körükbe vontak. Másrészt, mert (minden indoklás vagy kihüvelyezhető megfontolás nélkül) mindössze tizenhárom lap és egy internetes orgánum oldalairól válogattak. Így a közvetlen közelmúlt szóba jöhető esszéi sorából emlékezetesen, vitathatatlanul kiválóakat (irodalmit, filozófiait, zeneit stb.) is mellőztek, másrészt a kötetcím ígérvényét felibe-harmadába (mint jeleztem: nagyjából kétharmadába[n]) váltják be.
Mindezt zárójelbe téve a publikációk felfűzése elegáns, tartalmas, ésszerű. A literarizált, bölcseletileg átélt univerzum (és személyes „kisvilág”) felől indul a gondolatlánc, majd irodalomtörténeti hullámokat vet a jelenig, aztán etikai és vallási problémákat érint, egyre társadalmibb-tudományosabb izzással (a nyelvészet [Balázs Géza], a labdarúgás [Borsi-Kálmán Béla] vagy a geodiverzitás [Bujtor László] is szót kaphat), majd ismét általánosabb elmélkedésekbe hajlik a háromszázötven oldal. Talán csak a Takáts Gyula költői világát bemutató-ünneplő fejtegetés (Babus Antal) csúszott indokolatlanul messzire a literátus seregszemlétől. Érthető viszont, hogy a két – különféle célkitűzésű – Németh László-továbbgondolás (Bertha Zoltán, Ablonczy Balázs) egymásnak csak kilencedik szomszédja.
A logikai és motivikus ív érzékeny kitapintását-futtatását az olvasó örömmel tapasztalja. A Találkozás a mindenséggel belső címmel indító nyitó memoár (Ágh István), mely aztán 1956-ra is kitér, a Szemben a vén akáccal címet viseli. A következő, A hely szelleme (Alexa Károly) már a második bekezdésében mintha véletlenszerűen vinné tovább a természeti stafétát: „Egy cseresznyefát nézek, gyümölcsöt kellene szedni…” Paradoxul szép, ha egy esszéantológia Csoóri Sándor aforisztikusan-epigrammatikusan tördelt töprengésében tetőzik, s ha végül a Végült (Marosi Gyula) közli.
A textusok nem csekély része íróportré, műelemzés, könyvhöz kísérő anyagul szánt pályaáttekintés. E közleménytípusból a Holmi, a Jelenkor, a Kalligram, a litera.hu stb. is szép számmal tett közzé becseseket; nincs nyomuk. (Amely orgánumok büszkék lehetnek arra, hogy adtak képviselőt a gyűjteménybe: Életünk, Forrás, Hitel, Kommentár, Kortárs, Liget, Magyar Napló, Magyar Szemle, Muravidék, Székelyföld, Tiszatáj, Új Forrás, Vigilia, barkaonline.hu.)
Indokolt és magas színvonalú az újabban amúgy is igen termékeny Alföldy Jenő (Orágna fíga – A tiszta zene) és Szigethy Gábor (Főhajtás [W. S.]) szereplése. A legpompásabb nem-esszé esszé Hubay Miklós tollából a mostanában (sokadszorra) áldásosan ömlő Madách-napló részlete. Teljes névlajstromra nem elegendő a hely – a nyitottan (kísérletezően) értett esszéműfajnak elkötelezett Jánosi Zoltán, Füzi László, Szakolczay Lajos, Pécsi Györgyi, Elek Tibor jelenlétét emelem még ki, s Horkay Hörcher Ferenc van Gogh-interpretációját: A művészet mint vigasztalás.
(Könyvheti) antológiáink (Szép versek, Körkép, Írószemmel, Az év versei stb.) a kívánatos tágasság és szerkesztői értéktisztelet közepette mindig is rávallottak (ha még megjelennek: rávallanak) kiadójukra (Magvető, Kossuth, Magyar Napló, határon túli magyar könyvkiadók stb). Ekler és Rosonczy összeállítása is (természetes módon) rávall a műhelyre, mely a Magyar Napló folyóirattal visel azonos nevet. Talán nem önkényes az Ablonczy-szövegből kiragadott kölcsönzés: a „nemzeti/jobboldali/népi/polgári tábor” nézeteihez képest a hasonló felsorolásokkal meghatározandó egyéb „táborok” képviselői csupán a szűknél is szűkebb térhez jutnak. Beszédes, hogy a szerzők sorában jó néhány a nemzeti/stb. tábor volt minisztere, korábbi vagy mai – jelentős tisztséget betöltött, betöltő – politikusa, parlamenti képviselője, közszereplője. Akad közlemény (magas színvonalú is), amely radikális, nyílt jobboldali politizálásba fordul az esszé (vállalt vagy rácímkézett) égisze alatt. Az év esszéi 2008 majdnem mindenestül irányzatos antológia.
Ez nem kifogásolható, mindössze tudatosítandó. A nagyjából egyenletes minőség: indok és oltalom. S a táboroknak nem feltétlenül kell szembefeszülniük: a kíméletlenül éles vita lehet párbeszéd is. Jókai Anna fohásznyi metaforasora, a Rosszkedvünk tele tépelődése ormán e bekezdésbe fordul: „Félek, ma ilyen az én hazám. Középen lyukadt ki, mint az 56-os zászló, amelynek golyó perzselte közepén még mindig át-átfúj a dermesztő november negyedikei szél. Ezt az elvékonyodott, lyuggatott nemzetet a pereme tartja össze, körbe-körbe, a beszegetlen szélek!…” Esterházy Péter – két évtizede – ekként írt a Csáth Géza fantasztikus élete (esszé-kisregény…?) vége felé: „Magyarországot úgy kell elképzelni, magyarázta Csáth, mint aminek pereme van. Azért így, hogy a sár ki ne folyjék belőle…” S következik a süllyedő (lyuggatott?) ország látomásos körképe, a „Most volna jó: HAZA A MAGASBAN!” tudatával.
Ha hirtelen, ültő helyemben esszét (naplót, cikket, tanulmányt) írnék, tárgyául azt a televíziós műsort választanám, amelyben – mindnyájunk: valamennyi munkatárs meglepetésére – Jókai Anna és Esterházy Péter (egyéb lehetőségek helyett) az egymás szövegei iránti érdeklődést (felolvasást) választotta. Nem tegnap volt; de nem is húsz éve.