Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A KENGURUKÖLYÖK ÉN VAGYOK

A kengurukölyök / Stúdió K Színház
2016. okt. 11.
Onnan lehet tudni, hogy a Stúdió K-ban kezdődik A kengurukölyök, hogy a két színész, Homonnai Katalin és Spilák Lajos feláll, és megvillan szemükben a huncutság. Pillantásuk pedig azt mondja: itt valami lesz. RÁDAI ANDREA ÍRÁSA.
Méghozzá színház, teszem hozzá most én: színház a javából, ami a továbbiakban is tekintetek villanásából, összenézésekből, félmosolyokból, különös hangszerek és tárgyak keltette hangokból, és persze egyszerűségükben is gyönyörű, papírból készített bábokból és tájakból áll össze. 
Spilák Lajos
Spilák Lajos
A Stúdió K friss bemutatója, az óvodásoknak szóló A kengurukölyök című előadás A kíváncsi kiselefánt szerves folytatása, mondhatni párdarabja. Kipling-mesékből készültek, mindkettőnek Németh Ilona a rendezője és a tervezője, és mindkettőben Homonnai Katalin és Spilák Lajos játszik. A két előadás – a mese cselekményén túl – meglepetés-dramaturgiával dolgozik, olyan (az előadás saját világában persze nagyon is jelentős) apróságoktól kerekedik ki a szem, mint hogy milyen hangon szólal meg egy hangszer, hogy milyen viccesen tudja mozgatni a lábát a cickány, hogy milyen különös arcot vág Spilák, hogyan változik át a táj eukaliptuszerdőből barlanggá, hogy min gondolkodik a varázsló, vagy hogyan rajzolódik ki egy teve árnya a megvilágított esernyőn keresztül. Sőt olyan is van, hogy az a meglepetés, hogy tudjuk, mi lesz az, például van egy pont, amikor mindenkinek leesik, hogyan fogja megfújni a varázsló a didzseridut. 
Ráadásul ezek a meglepetések nem az egy-újszülöttnek-minden-vicc-új elvén alapszanak (mint ahogy nagyon sok családi mozi, amiben a bugyuta történetből szólnak ki a szülőknek szóló poénok), hiszen amíg a kicsiknek tényleg tátva marad a szája és kikerekedik a szeme, addig felnőttek számára is megszületnek ezek az apró csodák. Ez az igazi családi színház: a közös, mindenki számára élményszámba menő élmény. 
A kíváncsi kiselefánt és A kengurukölyök között van valamiféle „spirituális” hasonlóság is: mindkettő az identitáskeresésről szól. A kiselefánt szeretne valamilyen lenni, a kengurukölyök pedig valamit tudni. (Mindkettőt Homonnai Katalin játssza, szeretetre méltó, nem gügyögő gyermekiséggel.) A többi állat – esetünkben például a gekkó, a sivatagi róka vagy a koala – tud magáról valamit, tud magáról beszélni, konyhapszichológiával mondva: van énképe. De a kölyökállatoknak még nincs, így aztán nyakukba veszik a világot, és amikor visszatérnek vándorútjukról, már sokkal kerekebb, készebb személyiségek. (Hiszen a világról és az önmagunkról való tudás tesz minket egyre érettebbé.) A történet elején persze még mindketten szerfelett szertelenek, ugri-bugrik, nyaggatósak és öntudatgombócok; és az, ahogy ott sertepertélnek a dzsungelben és a sivatagban, kísértetiesen hasonlít egy tetszőleges kisgyerek életének tetszőleges tíz percére, annak összes érzelmi viharával együtt, a lelkesedéstől kezdve (Nézd, mit tudok! Nézd, mit tudok! – mondja a kengurukölyök és mondják a saját gyerekeim is, napjában huszonhétszer) a dühön át az elszontyolodásig.  
A kengurukölyök tovább fejleszti A kíváncsi kiselefántból is ismert bábtechnikákat. A mese mintha egy hatalmas, lapozható képeskönyv lapjait keltené életre, a tájak, a növények és az állatok merített papírból készültek, bennük lepréselt levelek, virágok: szemet gyönyörködtető látvány. A „könyvformátum” lehetővé teszi, hogy az előadás számos helyszínt és állatot jelenítsen meg: a sivatagot, az eukaliptuszerdőt, egy barlangot, a hatalmas varázslót és végül az egész világot, szó szerint. 
Homonnai Katalin. Fotók: Schiller Kata
Homonnai Katalin. Fotók: Schiller Kata
Spilák Lajos szólal meg az állatok és a varázsló hangján, és – köszönhetően a frappáns, szellemes szövegnek is (versek: Gál Flóra) –, egymástól jól elkülöníthető, emlékezetes karaktereket teremt, a tökéletlenség bája lapul mindegyikben. A kenguru viszont háromdimenziós, bumfordi plüssfigura, abból a fajtából, aminek a kopottassága és szedett-vetettsége olyannyira szeretetre méltó, hogy akár mindenhova elhurcolt kedvenccé, alvóállattá is avanzsálódhatna. Lyukakon átbújva furakszik a könyv soron következő lapjai közé, és a végén körbefutja az egész világot. 
A kengurukölyök dramaturgiája talán eggyel széttartóbb, mint A kíváncsi kiselefánté; a figyelem lankadásán is érezhető, hogy a történet fel lett dúsítva egy kicsit. De egyébként kár lenne a két betétmeséért. Egyrészt nagyon szép megoldás, hogy a történetet a történetben egy másik technikával, árnybábokkal jeleníti meg az előadás (Homonnai egy fejlámpa segítségével világítja meg a mesebeli mintákat ábrázoló ernyőt). Másrészt az egyik történet épp a kíváncsi kiselefánté, vagyis A kengurukölyök visszautal a Stúdió K egy korábbi előadására, összeszövi magát vele, amit a veterán színházba járó gyerekek nagy ujjongással fogadnak. A második történet pedig a kezdetben púp nélküli tevéé, aki lusta volt, és mindenre csak annyit mondott, hogy pukk. És komolyan mondom, hogy már önmagában azért is érdemes megnézni (gyereknek és felnőttnek egyaránt) az előadást, hogy halljuk, ahogy Spilák azt mondja: pukk. 
A kíváncsi kiselefánt és A kengurukölyök tehát nagyon hasonlóak – ám a változatosságot számon kérni oktalanság lenne, hiszen Németh Ilona és alkotótársai, mondhatni: saját műfajt teremtettek maguknak. 
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon, itt érhető el. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek