„A rock and roll volt az utolsó s talán a végső katartikus kollektív élmény, amely meglelte magának az ittet és a mostot”, olvashatjuk az inkább esszére, mint versbeszédre emlékeztető állítást a Welcome in Africa című kötetben. Ez az azonosság, az Én számára még lehetséges itt és most keresése, „amikor az igék valóban cselekszenek, s a főnevek azonosak önmagukkal” (A létemre kíváncsi) végig jellemző, tendenciaszerű alapállás Háy János szövegeinek hátterében. Isten és ember, nő és férfi, nyelv és beszéd, test és anyag, én és nem-én – dermesztően erős, a kortársak többségénél (kivéve talán a Háy versvilágával sok területen rokon Kemény Istvánt) – szinte mágikusan kerülendő szavak, az úgynevezett mindenkori nagy költészet fogalompárosai, témái. Háy viszont, megkockáztatva akár, hogy egy-egy versfelütés vagy részlet megtapad a giccset, dilettantizmust érintő költői-irodalmi kontextusban, előszeretettel használja őket, sőt az utolsó kötetben (Kotródom el) mintha éppen a szavaknak a költészeti hagyományoktól, stílusoktól való megtisztítása és újrahasználhatósága lenne a tét.
A megjelenésekor szerkesztői döntésre megváltoztatott, s most a válogatásban újra a tervezett címén szereplő kötetben, A növények hazájában Friedrich Meinsent például azért falják föl embertársai, mert benne nyelv-gondolat-valóság még egységben, hasadások nélkül létezik: „Meinsen úr már régóta kilógott közülünk. Megfigyelhettük például, ha azt mondta szép, / akkor azt gondolta szép / és valóban szép volt […] Az ilyen orcátlan viselkedés példa nélküli. Meinsen úr nem volt közénk való.” S az ilyen típusú, pszichológiai értelemben gyerekkori, filozófiai fogalmaink szerint pedig az ön-tudat, a reflexivitás kialakulása előtti létérzékelést és életformát erősíti föl, helyezi etikai illetve egzisztenciális-művészi kontextusba a kötetben a Választás és azonosság alcím és a „légy magad az írás, légy magad a Lényeg” Angelus Silésiustól választott mottója is.
Az identitás hasonló megteremtésére, érzelem és nyelv, én és te ellentétének (entitásának?) feloldására törekszik a 90-es évek egyik legjelentősebb kötete, a Marlon és Marion is: „MIKOR KIMONDJA: MARLON,/ KIMONDJA AZT IS: MARION./ MIKOR KIMONDJA: MARION,/ KIMONDJA AZT IS: MARLON./ A MARLON-MARION ALAPSZÓ,/ NEM KIMOND, HANEM ÁLLíT./ A MARLON-MARION ALAPSZÓ/ LÉNYEGÉVEL MONDJA KI ÖNMAGÁT”. Újdonság viszont, hogy Háy felhasználja, s még felismerhetően parafrazeálja a könyv egész szerkezetén keresztül a német romantika szerelemfilozófiájának ideológiáját: a szerelmi érzésben feloldódó „én” toposzát (ld. az idézetet), a szerelmi halál–szexualitás motívumát, sőt annak szabadságmozzanatát is: „A szabadság védelmezői volnánk, hiszen mi óvjuk a választás tisztaságát, rajtunk keresztül vezet út az azonosság felé. Nélkülünk nem tárulhat fel a földi életet túlszárnyaló horizont. […]A szerelem végső kicsengése ez, a szexuális vackolódás utolsó nagy kalandja: mert mi más lenne a lényeg, mint ez a kényszer.” (A mirigyről való szép ének)
Az azonosságból száműzöttek, de világukat mégis uralók nyelve más, csakis a hétköznapi időben funkcionáló és Logosz nélküli nyelv: „mint a kiejtett szó/ semmisülünk meg/ a nyelv az érintés/ szobrává válik/ (míg kezeidet nézed/ az igéket s a főneveket tanulmányozod)// az egyszerű beszédbe/ belehalnak a tárgyak/ kiesünk saját szájunkon/ keresztül a csendbe/ hullunk a szavakba/ a szavakba bele”. (Mint a kiejtett szó)
A nyelvi identikusságra és a Paul de Man által ideális érzékelésnek (ideal perception) nevezett állapotokra törekvés, illetve azok még kifejezhető hiánya miatt, úgy tűnik, Háy verseiben törvényszerűen szaporodtak el például a tautologikus szerkezetek – „Arca arc,/szája száj,/foga fog.” (Ma újra jött); „A te szemed,/a te arcod,/a te hajad,/a te füled.” (A te) stb. – és került egyre távolabb, vált más érdekeltségűvé költészete, mint az első kötetekben még kitapintható avantgárd, neoavantgárd, sőt szövegköltészeti hagyomány (Szorongás, Ha keresnél, Osip Mandelstam utolsó költeménye, A szám eljut önmaga túloldalára stb.).
S bár ezek a hatások akkor, a megjelenés idejében sem tűntek radikálisnak, Háy néhány megoldása, rajza, szöveg és kép(vers) köteten belüli keverése mutatta, hogy kísérletezik a jelentés nélküli nyelv grammatikájából, vázából való építkezéssel például Tandori vagy Tolnai Ottó műveinek ösztönzésére. A későbbi kötetekben viszont ez a poétika önállóan már nem, legfeljebb epikus szerkezetekbe (Marlon és Marion) vagy szereplői szólamokba helyezve (A növények hazája – Friedrich Meinsen- Leopold Hoelzer: Választás és azonosság), mintegy „idézetként” kapott csak helyet. (Vö. az idézett Mint a kiejtett szó c. vers erősen patetikus-költői szókincsét – kiejtett szó, megsemmisülünk, érintés szobra, kezeidet, csendbe hullunk – és a zárójeles sor Tandori szófaj-verseire emlékeztető nyelvközpontúságát.)
A fordulatot és összegzést, úgy gondolom, a csekély kritikai visszhangot kapó Istenek kötet jelenti Háy költői pályáján: megmarad, de mitológiai és profanizált teremtéstörténeti bonyodalmakban (olykor Petri hírhedt Apokrifjére emlékeztetően) oldódik fel a létezés hasadtsága („Ami lesz […] már olyan, mintha nincsen” – A folytatás), viszont a nyelv egyre áttetszőbb, közelít ahhoz a vágyott használati módhoz, „amikor az igék valóban cselekszenek, s a főnevek azonosak önmagukkal”. Tulajdonképpen tehát itt, ebben a kötetben jön létre az a beszédmód, ami elindította a Meleg kilincs záró kötetének komor, kijelentésekre építő vallomásosságát: „Kotródom el a világból, / halálos fáradt ember. / Dolgoznak bennem / a motorok, az én / kanalaz belőlem engem.” (Kotródom el)