Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„A HOLOKAUSZTFILM ZSENIT KÍVÁN”

Beszélgetés Gárdos Péterrel
2015. dec. 17.
Szülei túlélték a Bergen-belseni haláltábort, de ötven évig hallgattak róla. Szerelembe a svédországi rehabilitációs táborokban estek: leveleztek. A levelek édesapja halála után kerültek Gárdos Péter kezébe, aki előbb regényt írt, majd filmet forgatott szülei szerelméről. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.
Revizor: Holokausztfilm a Hajnali láz?
Gárdos Péter: Nem. Ez egy love story, melynek minden szereplője magában hordozza a holokauszt drámáját, de nem szerettünk volna holokausztfilmet csinálni. Nem is tudnék.
Gárdos Péter
Gárdos Péter
R: Miért?
GP: Mert ahhoz zseninek kell lenni. Nagyon kevés olyan holokausztfilmet ismerek, amely azzal az elemi erővel hatott rám, mint anyám elbeszélései. Ahhoz a tizenkét naphoz, amit a sopronkőhidai felszállástól a Bergen-belseni megérkezésig a vonaton töltött, és az abból elmesélt, felkavaró emberi sorsokkal tűzdelt drámatömeghez nem ér fel semmi. Mert amikor meséli, valahogy mindig beleszövi a történetbe, ahogy napról napra rádöbbennek: ők valójában vágóhídra terelt állatok. Ezt az érlelődő, egyre inkább testet öltő felismerést szinte lehetetlen ábrázolni. Vagy másképpen fogalmazva: ennek a tudatbeli változásnak az ábrázolása zsenit kíván. Megpróbáltam beletuszkolni néhány jelenetet a vagonútból a forgatókönyvem első változatába, de rájöttem: kudarcra ítélt vállalkozás. Maradtam hát annál, amiről úgy véltem, el tudom mesélni: a szerelmi történetnél. Szerintem ebben a szerelemben van egy originális mozzanat. Az igazán erős holokausztfilmek és -regények a halálról szólnak. Arról, hogy aki bekerül ebbe a darálóba, az más ember lesz, mert eljegyeződik a halállal, és ezt soha többé nem lehet feloldani. A mi filmünk ezzel szemben azt próbálja elmondani, hogy a holokauszt „élményt” le lehet és le is kell zárni. Hogy vezet híd az élethez.
R: Ezért kellett szerelmi történetként elmesélni a szüleid történetét?
GP: Igen. A regényben mindössze két oldalon, a filmben pedig két jelenetben esik szó konkrétan a koncentrációs táborok világáról. Én ahhoz éreztem késztetést, hogy elmeséljem a szüleim szerelmének történetét. Ráadásul én a leveleken keresztül ismertem meg az apámat igazán, és tisztáznom kellett a találkozásomat az ő valódi énjével. A papám soha nem beszélt arról, hogy hullákat égetett; ha ezt tudtam volna, mást és máshogy kérdezek tőle. Ez a tudás erősen befolyásolta volna a viszonyunkat.
R: Ha teljes egészében ismerted volna a szüleid történetét, az hogyan hatott volna a zsidó örökséghez való viszonyodra? A filmben hangsúlyos, hogy a szüleid szabadulni akarnak a zsidó identitástól.
GP: Felnőttkorom legkomolyabb felismerése volt, hogy a zsidó sorssal mélyebben szembesültem. Későn, tízéves koromban tudtam csak meg egyáltalán, hogy zsidó vagyok, és igazán csak felnőttként kezdtem el vele foglalkozni. Az első játékfilmemet 32 évesen írtam, és az Uramisten főhőse már egy zsidó ember volt [a Feleki Kamill által játszott artista, Binder Lipót – S. T.]. Szerintem egy második generációs holokauszt-túlélő számára tipikus lélektani képlet, hogy gyerekkorában eltitkolnak valamit előle, hogy aztán felnőttként kelljen megbirkóznia vele. Szóval kezdeni kell valamit ezzel, és nekem ebből a szempontból is szerencsém, hogy filmeket csinálhattam, mert így elvégezhettem egy önterápiát. Úgy érzem, ma már egészséges a viszonyom a zsidóságommal.
R: A Hajnali láz születése mögötti történetet már sokszor elmesélted. A kilencvenes évek végén, édesapád halála után kaptad meg a szüleid Svédországban folytatott levelezését, amiből hosszú vajúdás után forgatókönyvet, majd a filmtámogatási rendszer bedőlése alatt regényt, most pedig újfent forgatókönyvet, azaz filmet írtál. Mi a fő különbség a regény és a film között?

GP: A filmen száz percben kellett összerántani a történetet. Bizonyos helyzeteket kiéleztünk, dramatikusabban meséltünk. Új szereplők is bekerültek, Gold Judit karaktere pedig teljesen megváltozott, mintegy harmadik főszereplővé nőtt a történetben. Tipikus holokauszt-túlélősors az övé, megrendítő sors. Miután elkészültem a regénnyel, a forgatókönyvet beadtuk fejlesztésre a Divinyi Réka által vezetett fejlesztő csapathoz, akikkel hosszú időn át gyúrtuk, és ez jót tett a filmnek. Aztán koprodukciós partnerként beszálltak a svédek és az izraeliek is. A svédek is hozzátettek a históriához [az ő kérésükre került be a Hitler-imádó családapa figurája, hogy a korabeli svéd társadalom megosztottságát is ábrázolják – S. T.], az izraelieknél pedig meg kellett kötni bizonyos kompromisszumokat [szerepelnie kellett Jeruzsálemnek és izraeli színésznek is a filmben, ezért került bele a kerettörténet, melyben az édesanya narrálja a történetet – S. T.]. Mára megbékéltem ezzel a keretjátékkal.

R: Számomra ledobta az Izraelben játszódó, színes részeket a film, főleg amikor a történet közepén vált vissza a keretsztorira.
GP: Nyilván többen éreznek majd így. Viszont mindig akkor csap bele a fekete-fehér mesébe ez a színes, zajos, ízekkel és szagokkal teli világ, mikor egy-egy új nézőpontból közelítünk a történethez.  Dramaturgiai szerepe is van.
R: Miért fekete-fehér lett a film?
GP: A 21. században, amikor a színekkel mindent eljátszhatsz, és utómunkában bármit megoldhatsz, nem divat ilyen filmet csinálni. De mi beleszerettünk az archívokba és az eszköztelenségbe. Brutálisan szépnek éreztük, ráadásul megemelte a történetet szimbolikusan. A fekete-fehér nagyobb teret enged a nézői fantáziának, mindenki beleképzelheti a maga színeit. Ha regényből forgatsz filmet, számolnod kell azzal, hogy az olvasónak már van a fejében egy saját film, mielőtt beülne a moziba. A fekete-fehérnek pedig nagyobb az asszociációs bázisa, tágabb kaput nyit ki.
R: Színesben forgattatok, és később állítottátok át fekete-fehérre a képet?
GP: Nem, mindent fekete-fehérben vettünk fel, hogy ne lehessen visszatáncolni. De nem csak arról van szó, hogy fekete-fehérben forgattunk; a negyvenes-ötvenes évekbeli dokumentumfilmek komplett formavilágát át akartuk csempészni a filmbe. Ismerkedtünk a korabeli plánozási trendekkel, és csak ritkán használtunk kameramozgást, szinte lecövekeltük a kamerát. Csodálattal töltött el, milyen igényességgel készültek ezek a svéd dokumentumfilmek, és mennyi energiát fektettek például abba, hogy egy vonatutazásról különleges nézőpontokból, akár a kerék mellé szerelt kamerákkal tudósítsanak. A Hajnali lázban például a vonatsnittek 90 százaléka eredeti archívfelvétel. A fekete-fehérre azért is volt szükség, hogy a fikciós részek harmonikusan illeszkedjenek a dokumentumfelvételekhez. Megnéztük az 1945 és 1952 között készült svéd, francia és német játékfilmeket, napokig, hetekig ezeknek a filmeknek a lázában égtünk Seregi Lacival és Horgas Péterrel. Azt akartuk, hogy az anyanyelvünkké váljon ez a típusú fogalmazásmód. Nagyon érdekelt például, hogyan, milyen eszköztárral játszottak a színészek akkoriban.
R: Akkor ezért játszanak a színészek erősebb gesztusokkal, nagyobb érzelmekkel a Hajnali lázban, mint ahogy az a mai filmekben megszokott.
GP: Úgy gondoltuk, ez a film akkor lenne adekvát, ha olyan lenne, mintha találtunk volna egy ’45-46-ban leforgatott filmet, amit, mondjuk, egy svéd stáb készített a rehabilitációs táborokba érkezőkről. A forgatókönyv egyik korai változatában még céloztunk is rá, hogy ez a film egy Észak-Svédországban manapság megtalált fikciós dokumentumfilm.
Fotók: Czirják Pál
Fotók: Czirják Pál
R: Említetted, hogy Gold Judit karaktere hangsúlyosabb lett a filmben. Ő nemcsak egy dramaturgiai ellensúly a történetben, aki akadályozza a szerelem beteljesülését, hanem a koncentrációs táborok világában megjelenő biszexualitás is hangsúlyos lesz a karakterében.
GP: Sok privát visszaemlékezést olvastam, hogyan működött ott, akkor a szexus, főleg a női táborokban. Olyan erős barátságok, szövetségek alakultak ki, amelyeknek az egyik faktora a szex volt – szinte öntudatlanul. Ezek a végső kétségbeesésbe zuhanó páriák szorították egymást, egymásba kapaszkodtak, összebújtak. Amikor elkerültek a kórházakba, és magukhoz tértek a sokkból, ez a reflexszerű mozdulat megszűnt. A zárt közegben élő embereknél, kiélezett, presszionált helyzetekben szokott megjelenni ez a fajta ideiglenes biszexualitás. A túlélési ösztönnek ezt az öntudatlan mozzanatát szerettük volna beemelni a történetbe, aminek persze dramaturgiai szerepe is volt, hiszen így mélyebben átérezhetjük Gold Judit drámáját, aki Miklós megjelenésével nemcsak a barátságot érzi veszélyeztetve, hanem annál jóval többet.
R: Bereményi Géza mondta, hogy háború idején más a szerelem, nem lehet rá ugyanazokat a kódokat alkalmazni, mint egy szokványos szerelmi történetre.
GP: Valóban: egy háborús, sokkos helyzetben a szerelemnek más az aurája, mint a hétköznapi világban. Sokszor gondolok arra, hogy a szüleim terápiaként használták a szerelmet. Szélsőséges így fogalmazni, de eleinte talán nem is egymásba voltak szerelmesek, hanem az életbe: kapaszkodóként használták a szerelmet, a másik felet arra, hogy kikecmeregjenek a gödörből. Ami persze nem kisebbíti az érzelmeik értékét. Úgy gondolhatták, ha képesek szeretni valaki mást, az a végső bizonyítéka a gyógyulásuknak.
R: Azon gondolkodsz, eladd-e egy hollywoodi stúdiónak a Hajnali láz megfilmesítési jogait. Miért kérdés ez?
GP: Ez érzelmi ügy. Nem akarok nagy szavakat használni, de ezért a filmért 150 ember a vérét adta. Bíró Zsuzsa, Horgas Péter vagy Seregi Laci 9 évet csináltak végig mellettem, mire megszületett a film. Ha eladnám a történet jogait, úgy érzem, elárulnám a közös gyerekünket – és kicsit azokat az embereket is, akik velem együtt kihordták. A másik oldalon pedig ott van a hiúsági faktor. Vajon mit kezdene, mondjuk, Spielberg egy ilyen személyes, közép-európai történettel? De hogy eladom-e a jogokat, azt talán a pillanatnyi diszpozíció fogja eldönteni. Még van három hónapom a döntésig, ezért most nem töprengek ezen.
R: Ha nemet mondanál, nem bánnád meg pár év múlva?
GP: Fatalista az életszemléletem. A személyes döntéseimről azt gondolom, a sors akarta így. Amikor tizenkét évvel ezelőtt nem csinálhattam meg ezt a filmet, úgy éreztem, kitoltak velem. Most viszont áldom a szerencsémet, hogy most és ebben a formában készült el. Akárhogy döntök majd a jogeladás kérdésében, utólag már nem fogok tépelődni rajta. Volt négy-öt sorsforduló az életemben, és az akkori döntéseimet soha nem bántam meg, mert ha később esetleg hibának tűntek, rá kellett döbbennem, hogy úgy látszik, arra a pofonra volt szükségem, amit éppen kaptam.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek