García Márquez és a Száz év magány jut eszébe persze mindenkinek erről a névről, azonban a film nem e fiktív dél-amerikai faluról, hanem Bécs egyik külvárosáról kapta a címét. 

Így nevezték el ugyanis a ’70-es években ide érkező chilei politikai menekültek azt az évek óta működő, néhány ezer embernek lakhelyet biztosító bevándorló falut/lakótelepet, ahol letelepedési kérelmük elbírálásáig rengeteg náció tagjai húzzák meg magukat, és ahol legelőször a magyar ’56-osok kaptak átmeneti szállást. A minden urbanizációs vívmánytól és kényelemtől valamint a fejünkben élő Bécs-képtől távoli, de legalább viszonylagos rendezettséget biztosító környezet egyszerű, de mindennapiságában mégis rendkívül fontos történet helyszínéül szolgál ebben a filmben. (További részletek angolul itt.)

A tizenegy éves csecsen Ramasan apja életét vesztette az oroszokkal vívott háborúban, így anyjával és két húgával él e helyen: míg anyja valamely kisüzemben dolgozik, ő bevásárol, a kislányokat hozza-viszi, illetve a környékbeli srácokkal bandázik. Egy szép napon aztán új középkorú férfi bukkan fel a telepen, aki azt állítja magáról, hogy az apa jó barátja és katonatársa volt, és átadja nekik a hátramaradt karórát és fényképet. Miközben a család a letelepedési engedélyre vár, interjúkra jár, a gyámhatósággal tárgyal, az új férfi egyre közelebb kerül hozzájuk és talán az anyához is, ami megzavarja az apját holtában is félistenként tisztelő kisfiút.

A további, el nem spoilerezett fordulatokkal együtt is egyszerű, szinte kiszámítható története van a Macondónak, azonban mindezt varázslatosan működővé teszi a fantasztikus főszereplő, Ramasan Minkailov. A fiú testmozgása, tekintete és arcjátéka úgy tud természetességében is kifejező lenni, hogy szavak nélkül is pontosan megértjük, szinte halljuk a gondolatait, belső vívódásait és érzéseit. Az iráni származású dokumentumfilmes rendezőnő nagy érdeme nem csak az, hogy ehhez az első játékfilmjéhez megtalálta ezt a csodálatos alakot, hanem a figyelemnek az a módja is kivételes, amellyel követi őt. A szinte végig kézben vitt kamera folyamatosan a főszereplőt követi, szinte faggatja a tekintetével – mindezt úgy, hogy nagyon kevés dialógus van a filmben. A történetet nem a verbálisan megadott információk, hanem a szereplők viselkedése, testbeszéde, mozdulatai, illetve maga a hitelesen, de mégsem tolakodóan előtérbe állított környezet viszi előre.

És ezzel elérkeztünk a Macondo fontosságának kulcseleméhez, a bevándorlók/menekültek rendkívül kifinomult, ritkán láthatóan árnyalt ábrázolásának kérdéséhez. A kisebbségek reprezentációjával foglalkozó médiaelméletek egyik fontos megállapítása, hogy egy ábrázolás akkor tekinthető valóban elfogadónak, integratívnak, ha a többségtől bármilyen (nemi, vallási, faji, nemzeti, szexuális) értelemben eltérő identitás nem képezi a történet, a probléma középpontját. Vagyis ha, mondjuk, egy melegekről szóló filmben nem a „normálistól” való különbözésből, az identitás felvállalásából, a melegségből magából fakadnak a konfliktusok, hanem olyan emberi történésekről (párkapcsolatról, karrierről, családról, barátokról, bármiről) van szó, amelyek mindenkivel, ezen identitástól függetlenül is megeshetnek. És ilyen film nagyon kevés van.

A Macondo különlegessége tehát abban áll, hogy bár szinte kizárólag csak németül nem, vagy alig beszélő bevándorlók szerepelnek benne, ennek ellenére nem akörül forog, hogy itt „idegenekről” van szó, hanem az apát vesztő család és benne a féltékeny-féltő kisfiú életének univerzális, szinte sematikus fordulataiba enged bepillantást. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a film depolitizált lenne, hiszen a félig legális bevándorló státuszból fakadó kiszolgáltatottság, a biztonság törékenységének fenyegetettségében való lét alapjaiban határozza meg a mindennapjaikat. Ám a filmet inkább az érdekli, hogy e kényszerítő körülmények között a szereplők miként boldogulnak férfiként, nőként, gyerekként – egyszerűen emberként. 

A – szinte túlzottan – minimalista történet, és az időnként takaréklángon élő konfliktusok ellenére a Macondo egyértelműen bizonyítja, hogy Sudabeh Mortezai személyében kivételes képességű filmrendezővel van dolgunk. A film záró jelenetében a két szereplő érzelmekkel teli szótlan összjátékának koreográfiája olyan tűpontos tervezésről, érzékeny színészvezetésről és lenyűgöző ritmusérzékről árulkodik, ami csak a legnagyobbak sajátja. Ha ehhez hozzátesszük az integratív és árnyalt társadalomszemléletet valamint a bevándorló tematikát, már láthatjuk, miért oly kihagyhatatlanul fontos és aktuális ez a film.