A Noise bemutatójának létrejöttét a mi tájékunkon még a színes fantáziával megáldottaknak is nehéz elképzelni: a nem színészekkel készült előadás a junges theater basel (JTB) és a Wiener Festwochen koprodukciója. A JTB-t 1977-ben alapították. Évadonként két produkciót készítenek fiatalokkal, tehát nem professzionális színészekkel, de professzionális színházi körülmények között (8 hét próbaidő, napi 2 próba, kb. 20 előadás Bázelben, aztán jön a svájci turné és nemzetközi fesztiválok), emellett klub-/kurzusszerűen foglalkoznak 14 és 24 év közöttiekkel, ahol az ő ötleteikből, egy év alatt, heti két óra próbával jön létre egy háromszor játszott előadás.
 Jelenetek az előadásból |
A Noise-ban nyolc fiatal vesz részt, vannak közöttük olyanok, akiknek ez az első projektjük, mások szinte veteránnak számítanak. Sebastian Nübling vezetésével dolgoztak, aki amellett, hogy jónevű német színházakban szakmailag igen jegyzett előadásokat rendez, a JTB-nek is visszatérő vendége. (És persze eszünkbe juthat a szegedi THEALTER és a szentesi drámatagozatosok sok éve tartó kapcsolata, de egy pillanatra álljunk meg, és képzeljük el azt, hogy nálunk valamelyik rangos művészeti fesztivál akár egy félig-meddig amatőr, akár egy pályakezdő fiatalokból álló csapatot kér fel, tőlük rendel meg előadást…)
A választott helyszín nem konvencionális, egy használaton kívüli gyárépület szinte sötét csarnoka, amelyet belépésünkkor betölt a hangszórókból üvöltő zene, a basszust a mellkasban érezni. A választott forma sem lineáris történetvezetéssel operál, szekvenciákat látunk, mindegyiknek külön-külön megvan a maga íve, de nem állnak össze sztorivá. A mozgás, a zene, a szöveg, a tér-, a videóhasználat, a vetített képek használata és a valós idejű játék – sőt a premieren a szereplőket alig észrevehetően instruáló rendező – a performansz felé tolja az előadást. A Noise alapvető építőeleme a zaj. A lihegés és az artikulálatlan üvöltés fiziológiai hanghatásától a mobiltelefon vegytisztán technikai billentyűhangjáig. Zaj, amit keltünk, és ami bennünket fizikai és kommunikációs értelemben is masszává összeállóan körülvesz.
A játszók saját egyéni és korosztályuk általános élményanyagából dolgoznak. Abból, amiben élnek, ami körülveszi őket. Azokat a kérdéseket vetik fel és járják körül a maguk szemszögéből, amelyek közvetlenül vagy közvetve érintik őket. A legtágabban: a valós és virtuális világ lehetőségei, korlátai, szabályai, normái a kommunikáció, a származás, a nyelvi-kulturális háttér, a társas és családi viszonyok, a testkép, a szexualitás, a nemi identitás, a nemi szerepek, a társadalmi berendezkedés, a politika tekintetében.
 A képek forrása: Wiener Festwochen |
A leghétköznapibb példákkal illusztrálják a megfelelési kényszert, a vélt vagy valós normalitástól való eltérést és annak következményeit, az önelfogadásig vezető utat. Ha csak ránézünk a nyolc fiatalra: kövér, raszta, afroamerikai, piercingelt, tetovált, lányos arcú fiú. Mindenkit lehet valamiért nyomasztani, terrorizálni. Egy jelenetben mindenki az anyanyelvére vált: a svájci államnyelvekre és a bevándorlók nyelveire. „Ma Lukasszal alszom, holnap Sarah-val” – mondja a lányos arcú fiú. A raklapokból összepakolt kifutón a fast fashion üzletekben beszerezhető ruhákból rendeznek divatbemutatót, arra csak egy darabig ügyelve, hogy a fiúk fiú-, a lányok lányruhát hordjanak, vagy épp alkatukra passzoló fazont válasszanak. Elvetik a rózsaszín és kék babakocsi típusú címkéket. (Miley Cyrus alig egy hónappal ezelőtti interjúja vagy Kristen Stewart anyjának bejelentése óta a fluid sexuality az amerikai médiaközbeszédben már nem jelent meglepetést. A címlapsztorik átlag tizen- és huszonévesek életére gyakorolt hatásának méréséhez hosszabb idő szükséges. Hogy ez a hatás mikorra gyűrűzik át Európába, Svájcba, és jut át hozzánk, a számos értelemben vasfüggönyön túlra, megint más kérdés.) Az első csókra emlékeznek vissza. A pornó sem tabu, bevallottan nézik, sőt akár fel is veszik magukat saját örömükre, holott tudják, hogy ezzel mások vissza is élhetnek. A buli, az alkohol, a drog felszabadító és pusztító hatásaival egyaránt tisztában vannak. Mindent kipróbálni és megpróbálni a cél, mert minden lehetséges és lehetetlen módon küzdenek a középszerűség ellen. Ez az egyetlen olyan jelző, amivel nem akarnak azonosulni, hiszen „Normálisnak lenni nem normális. Nem normálisnak lenni normális.” És egyáltalán nem lényeges, mennyire alakítja önmagát ez a nyolc szereplő, mert a sajátélmény érvényessége kitágul, és mindenkiből típus lesz. Paradox módon még úgy is, hogy a kezdeti egyenruhát (farmer, kék kapucnis felső, építőmunkás-kesztyű) egyénített jelmezek váltják fel.
Bármilyenek is legyenek, érdekképviseletük nincs. Válságkorban élnek. Nem hisznek a szülők generációjában. Nem hisznek a politikusoknak és a politikában. Megvetik azt a nívót. Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a jelenlegi politikai elitnek nincs víziója és missziója. Iróniával teli az a jelenet, amelyben a csapat legfiatalabb tagja, egy 10-11 évesnek látszó fiú a többiek vállán állva nyom le egy kapitalizmuskritikus szöveget, ami hitelességében és lózungjaiban olyan, mint egy választási beszéd. Tulajdonképpen nem is nagyon számítanak rájuk. „The kids are united / They will never be divided” – skandálják, amiből igazi power song lesz.
Hatalmasak az energiák, pulzál az előadás, nincs nyugvópontja, állandó benne a változás, bele van kódolva az esetlegesség. Leginkább a már említett ki-, be-, ide- és odarohangálás, illetve a videokamera-használat és a kivetített kép miatt van, a nézőt folyamatosan figyelemre kényszeríti a bizonytalanságból adódó meglepetés. Ami mindjárt nem annyira kellemes, ha a fiatalok által megélni kényszerült események metaforájaként használjuk.
A Noise sokértelmű, művészeti, társadalmi manifesztum, és nem csupán a svájci tizen-huszonéveseké. Hanem mindazoké, akik a megszokott, kényelmes kategóriákban gondolkodnak, nem azok mentén élnek, de nem is ellenükben. Egyszerűen mások. Mert nem ők a probléma.
Nem mi vagyunk a probléma.