Van itt egy idősödő férfi, akinek a család a mindene, aki bár már igazából kiszállt a játékból, de családja kedvéért újra és újra beleveti magát a túlélésért folytatott kőkemény küzdelembe. Az Elrabolva első részében lányát rabolja el Párizsban egy albán prostifuttató hálózat, a másodikban pedig ugyanők Isztambulban próbálnak (vér)bosszút állni a családon. 

A most bemutatott harmadik részben újra a volt feleségen és a lányon keresztül támad aljasul a továbbra is kelet-európai beütéssel rendelkező gonosz. Minden hibája és kiszámíthatósága ellenére az Elrabolva az elmúlt évek legfontosabb akciószériájává nőtte ki magát – de a lendület, úgy tűnik, csak a harmadik részig tartott.

A világ veszélyességének lefestésén munkálkodik igazából a média minden formája a híradótól a televíziós sorozatokig, és ebben nyilván élen jár évtizedek óta az akciófilm is. A filmipari bevételek folyamatos növelése iránti befektetői elvárás pedig legtöbbször annyit váltott ki a forgatókönyvírókból, hogy egyre magasabbra emelték a tétet. Ennek jó példája a 24 évadjainak sora vagy a Mission Impossible széria, amelynek utolsó felvonásában már az egész világot fenyegető nukleáris fegyvert kell kivonni a forgalomból. 

Ezzel párhuzamosan azonban a kilencvenes évek tájékán a művész- és indie filmben is lezajlott úgynevezett posztmodern fordulat nyomott hagyott a mainstream filmgyártáson is. A műfaji klisék kiforgatásának, a nem sztereotip hősök megjelenésének hatására a szuperhősökből öregedő, kedvetlen, cinikus figurák lettek, akik inkább kényszerből és akaratuk ellenére keverednek az őket hőssé nemesítő események forgatagába. Az állandó félmosollyal vonakodó John McClane (Die Hard széria) tipikus alakja ennek a szubzsánernek, még akkor is, ha a legutóbbi részben jobb híján a tét maximalizálásának stratégiája kezdte átvenni az uralmat.

Ehhez az áramlathoz kapcsolódott Luc Besson, akinek ugyancsak a nyolcvanas évek végétől az a határozott meggyőződése, hogy létre lehet hozni az amerikai akciófilm francia/európai változatát, és aki ezt először rendezőként, majd később producerként próbálta megvalósítani. A 2008-ban született Elrabolva széria végeredményben Besson aranykorához, a kilencvenes évek akciófilmjéhez nyúl vissza, és éppen azáltal hat némiképp üdítően, hogy szuperkütyük helyett kissé már törődött hősének klasszikus értelemben vett tájékozódási képessége, felkészültsége és fizikai ereje képezi a történet hajtóerejét. Az első ifjúságán már jócskán túl lévő Liam Neesonban tökéletes arcot találtak a volt titkosügynök Bryan Mills szerepére, aki – úgy tűnt – átlagon felüli színészi képességekkel képes hozni Bruce Willis humortalan verzióját. Mindez azonban a szóban forgó harmadik filmre sajnos teljes mértékben kiüresedett, hiszen ez alatt kiderült, hogy ő is csak maximum kétféleképpen tud nézni.

Az Elrabolva-filmek egyik fontos jellegzetessége – és ez is a kilencvenes évek hidegháború utáni hangulatának a továbbélése –, hogy a gonoszt mindig az éppen megnyílt, de a nyugat számára még mindig átláthatatlan és egyfajta törzsi kultúrában tengődő Kelet-Európa biztosítja. A prostikat futtató, majd a második részben tradicionális vérbosszúra szomjazó, archaikusan ábrázolt albán család egyértelmű megnyilvánulása ennek. A harmadik részben ezt – ugyancsak klisészerű – szovjet katonai múlttal rendelkező, baltával faragott arcú, tetovált oroszok testesítik meg, akiknek kegyetlenségénél és gazdagságánál csak ízléstelensége nagyobb. A finom veszélyességében hátborzongatóan vonzó, enyhén egzotikus, de kissé együgyű Kelet kilencvenes években uralkodó toposza elevenedik meg itt egyértelműen: bamba focinézés közben kinyírt albánok vagy technológiához nem értő, ész nélküli virtussal lövöldöző orosz biztonságiak esnek hősünk áldozatául.

Az Elrabolva további jellegzetessége a végletesen privát jelleg. Ezekben a történetekben nincs világmegváltás, az egyénen túlmutató, nemzetet vagy hazát érintő vonatkozás: a hőst csak saját személyes életének és családjának piszkálása hozza ki a sodrából. Bryan Mills nem kívánja felszámolni a prostitúció-maffiát vagy az orosz oligarchák erőszak szervezeteit, családja kimentése után minden esetben békésen próbálja tengetni az életét. Ez azért rendkívül fontos, mert az amerikai filmek ideológiával terhelt ellenségképével szemben itt egyszerűen pénz-, hatalom és bosszúvezérelt ellenségek vannak. Éppen ezért a velük való szembenállás csak személyes és nem társadalmi szintű, hősünk cselekedetei egyáltalán nem ígérik, hogy akciói után egy biztonságosabb világ köszönt ránk.

A harmadik rész Amerikában játszódik, és ez azt jelenti, hogy jóval erőtlenebb az atmoszféra, főleg a minden porcikájából sugárzó Isztambul után (bár ezen megállapítás általános érvényét talán gyengíti a szerző Isztambul iránti erőteljes elfogultsága). Nagy erény az, hogy a forgatókönyvírók a film elején hajlandóak vezéráldozatot hozni, így képesek újból életet lehelni a család körüli feszültségekbe. Ezen túl azonban klisék halmaza következik, amelyek legnagyobb részével leginkább az a baj, hogy nem pusztán a műfajtól származnak, hanem a trilógia előző részeit ismétlik. Patikamérlegen számolták ki, hogy az akciófilmek minden hozzávalója meglegyen, így találunk majd remek autós üldözést, féktelen tűzpárbajt és kőkemény kézitusát is. Az Elrabolva 3 enyhén megfáradt, jellegtelen film, legnagyobb problémája az, hogy az akciójeleneteket (amúgy már a második részhez hasonlóan) legtöbbször nem hisszük el. Valószínűleg hiba volt lecserélni az első rész után a többek között a B13 – A bűnös negyedet jegyző Pierre Morel-t.