Az orosz Odüsszeusz netán Orfeusz, esetleg Tannhäuser,  az égi és földi szerelem ellentéte, a természet vak erőinek felvilágosodott, szinte fausti szellemű leigázása, a kalandok után a tevékeny rezignáció – ilyen és ezekhez hasonló kérdések állnak vagy állhatnak egy átgondolt rendezésben az eredeti mű középpontjában. Egy nagyszabású mesehős, aki küzd, és a végén diadalmaskodik, mint afféle szláv János Vitéz. Vagy amiként a jeles, ám kissé sztalinista orosz-szovjet zenetudós, Borisz Aszafjev jellemzi a főalakot: „egészében véve vakmerő, derék legény, akihez hasonló jó néhány akad az epikus hősmondákban vagy a népköltészet lírai dalaiban. Körülötte zajongva kavarog a kupecek, a vásári komédiások hada, a novgorodi ’víz fölötti’ és a szintén novgorodi ’víz alatti’ nép; hol megelevenedett tárgyak forognak, hol pedig ’földöntúli lények’ keringenek, egyszóval a dicső vásárváros mindennaposa zsibongása, tülekedése.”

Jelenet az előadásból (Forrás: operafesztival.hu)

Hát az életnek ebből a színes tarkaságából, mesés túltengéséből, kaleidoszkópszerű bőségéből semmit sem kaptunk ezen az előadáson, nyilván kényszerű okokból, hiszen feltehetően sem pénz, sem egyéb kézzelfogható eszköz nem állt rendelkezésre egy valódi vagy arra legalább halványan emlékeztető színházi előadás elővezetésére. Nyilvános vizsgán vettünk így részt, teátrális közhelyek tucatjával fűszerezve. Érdekes volt megfigyelni, hogy a szegényes körülmények, az eszközök elégtelensége nem a képzelőerő szárnyalását segítette elő, holott ez lett volna a logikus; ellenkezőleg, a sokféle hiány inkább gúzsba kötötte a rendező, Toronykőy Attila fantáziáját, és bénítóan hatott az általa teremtett színházi életre. Sokszor láttuk már, hogy egy-két rekvizitummal, minimális díszlettel milyen sokat lehet elmondani, persze csak akkor, ha akad megfelelő ember a tárgyak működtetésére. Ám a szegediek játéka alig haladta meg egy elszánt úttörőház interpretációját. Mert azon talán már tényleg túl vagyunk, hogy a hatalmas kék fátyol alá bújt hölgyek karmozgatása jelentse a háborgó majd békésen elcsituló tengert – kivéve persze, ha mindez parodisztikus célzatú, de ilyesminek még a nyomát is alig fedezhettük fel a sok sutaságban. És nem biztos, hogy a zongorára helyezett szamovár képes biztosítani azt a bizonyos tőről metszett oroszos hangulatot, ráadásul aligha valószínű, hogy erre bárki is vágyna manapság. A rendezésben éppen az volt a zavaró, hogy akart valamit. Ha beérte volna puszta jelzésekkel, ha hagyta volna, hogy a kényszer szülte „szegény színház” élje a maga szűkre szabott életét, sokkal többet ért volna el még pusztán teátrális értelemben is. A sokat akarás visszaütött. De hagyjuk is ezt, és beszéljünk a lényegről, vagyis a zenei megvalósításról, hiszen mégiscsak egy magánénekesi tanszék megmutatkozását hallhattuk.

Jelenet az előadásból

Hogy zenekar helyett az énekeseknek egyetlen, ráadásul eléggé lehangolódott zongorával kellett beérniük, ez valószínűleg nem hatot rájuk túlzottan lelkesítően, hiszen így jobban kiütköztek, tisztábban hallhatóvá váltak az intonációs hibák, a rossz levegők, a téves belépések, könnyebben kiderült, kinek mit ér az intonációs arzenálja. Egészében talán elmondhatjuk, hogy egyetlen jelentősnek ígérkező színházi személyiséggel sem találkoztunk ezen a meglehetősen unalmas délutánon. Szép hangok még akadnának, mindenekelőtt a megint csak kényszerből Ljubava szerepét pályatársnőjével megosztva éneklő Barabás Annamária személyében. Kevés hamis hanggal, a középső regiszterben komoly átütőerővel, tudatos dallamvezetéssel, ésszel ugyanakkor jól beosztott, megfelelően adagolt szenvedéllyel, biztos szereptudással adta a férjéért joggal aggódó egyszerű falusi asszonyt.  A másik Ljubava, Horák Renáta érdektelenebb, szárazabb hang, színpadi jelenségként is unalmasabb.  Volhova szerepét megint csak ketten adták felváltva, itt a másodikként fellépő Bobanj Rebeka hatott meggyőzőbben, bölcsődala egészen szívhez szólóan szólt, megbízható csúcshangokkal, hiteles dalszínházi pátosszal. A jegességével hódító, a Szadkóval először találkozó cárlányt külső megjelenésében illúziót keltően formálta meg Kovács Éva. A kék óceán cárja Koczor Kristóf előadásában maga volt a teljes jelentéktelenség. Szadkóként Megyesi Zoltánt (mint vendég) láttuk-hallottuk, ő inkább operettfigurát semmint hős vagy mondai monumentalitású alakot formált, együgyűséggé fokozódó naivitással, a felső regiszterben sok zavaró hamiskodással. Pál Tamás a tőle megszokott rutinnal dirigálta az előadást, előzékenyen segítette a növendékeket.  

(A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar Magánének Tanszékének vendégjátéka. Tanszékvezető Dr. Temesi Mária)

Kapcsolódó cikkünk:
Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2008