Vadas Zsófia Tamara – Vass Imre: Egyet nekem, egyet neked / MU Színház
2015.02.12.

A „bakancslistások” (STEREO Akt: Felülről az ibolyát), azaz Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre ezúttal önálló projektben kóstolgatják egymást és soha nem volt közös gyermekkorukat. KRÁLL CSABA ÍRÁSA.

Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre. Fotó: Molnár János
Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre. Fotó: Molnár János
Izgalmas felütéssel kezdődik V & V darabja. A sötétben kettejük hangját halljuk, felvételről, amint barátian cseverésznek, akár az időutazók, akik belelátnak múltba és jövőbe: saját gyerekkoruk és további felnőttkoruk közös fiktív (!) múltjába és jövőjébe. Virulensen eljátszanak a „mi lett volna ha” és a „mi lenne ha” gondolattal, összekeverik/kutyulják a szálakat, a saját életüket a másikéval, mintha befolyásolni tudnák a múltat, vagy előre látnák a jövőt. Hangjuk meleg, becéző, bensőséges, mint az egymáshoz igazán közel álló embereké. Nincs titkuk egymás előtt, pontosabban minden titkuk közös titok.

Aztán elhallgatnak, feljön a fény, és az időutazás innentől már csak visszafelé, a közösen kitalált gyerekkorba, az eszmélés időszakába vezet. Ők, akik vér szerint nem testvérek, de számos dolog összeköti őket, eljátszanak a gondolattal, hogy akár testvérek is lehetnének. Mutatóujjukat a reset gombra helyezve képletesen újraindítják az időgépet, immár a másikat is beemelve maguk mellé. 

A darab olyan helyzetekkel dolgozik, olyan jelenségeket villant föl és ragoz tovább lazán, amelyek szigorúan a gyerekkorhoz, a gyermeki képzelethez és a képzelet játékához kötődnek, személyes élményekből, emlékekből (is) táplálkoznak, de mindenestül fiktív, álvalóságos szerepjáték-láncolattá állnak össze.  

Fotó: Herbst Rudolf
Fotó: Herbst Rudolf
Van itt kuckósodás, ahogy a szereplők kialakítják és belakják a maguk jelzéses, csereberélhető, de mégis biztonságot adó territóriumát, „ha én nem látlak, te sem látsz” bújócska, elemlámpa remegő fényében járt indiános vitustánc, álarcos ijesztgetősdi, helyre kis (ön)divatbemutató stólaként, turbánként vagy pelenkaként tekeredő vörös pokróccal, mindent „telefirkálunk” játék, ahogy vékony színes ragasztószalag-csíkokkal kidekorálják a padlót, s falra, ruhára, arcra is jut belőle bőven. 

Vicces, de ha elnézegetem azokat a videofelvételeket, amelyeket gyermekeink kiskorában/ból rögzítettünk, rengeteg ilyen vagy ehhez hasonló nyúlfarknyi sztorikezdeményre bukkanok – persze civilben. Vadasnál és Vassnál a civilséget jól kondicionált természetesség helyettesíti, aminek legfontosabb ismertetőjegye, hogy egy percig sem játsszák meg, hogy gyerekek. Nem gügyögnek, nem dedósítják le a szerepeket, a lány és a fiú alakja mögött egy felnőtt személyisége, hanghordozása, kiállása van, ami óhatatlanul áthallásokat enged akár a mostani (baráti) viszonyukra, akár általánosságban a felnőttek világára is. A gyerek ugyanazt csinálja kicsiben, mint a felnőtt nagyban.

Fotó: Molnár János
Fotó: Molnár János
A harag, viszály, féltékenykedés, depresszió, vádaskodás (és persze a kibékülés is) ugyanúgy terítéken van itt, mint a nagyoknál, csak nem vérre megy a játék, hanem legfeljebb egy kurta farkú rózsaszín plüssmalac léte a tét. Ami bármilyen édibédi is, nem ússza meg: összevesznek rajta, húzzák-vonják, szétszakítják, kifordul a bele, még jelképes sírhant is épül cafatokra tépett teteme fölött. A plüssmalac a lányé volt, ki is menekíti hát a fiú a kis tömpe lábú lufikutyáját megőrzésre a közönség közé, félve a várható visszacsapástól. De nincs visszacsapás, csak egy „elvarázsolt fiú” lesz a következmény, ahogy láthatatlanná válik a fölötte mini heggyé tornyosuló vörös pokróchalom alatt. Csakhogy ne is lássam, gondolja, egy „engesztelő áldozat” azonban mindig csodákra képes. Surprise, nyúl ki a fiú karja a pokróchegy alól, egy (a rózsaszín plüssmalac anyagából készült) csini (?) női felsőt lóbálva. És máris szent a béke. Sőt még annál is szentebb. Fel is síkit a lány, amikor a fiú megbonthatatlan barátsága jeléül mérsékelten felajzva férfiként próbál közeledni hozzá. Aztán telihold gyúl, és közös sátorba bújás jön meg elmerengés az élet nagy dolgai fölött, s ha a csillagok nem is, de az a nagy kerek sajtszerű valami azért az ölükbe pottyan az égből, hogy álmukban meztelenül ellabdázgassanak vele a képzelet bolygójának peremén. 

Ez a civódós-kibékülős történetecske azonban láthatóan nem egyszeri sztori, hanem a gyerekkor (az élet) velejárója, mert amikor első dühükben felszaggatják, gombóccá gyúrják és félrehajítják a színes ragasztócsíkokat, ott már egy halom ilyen hever, szép, piramis alakba rendezve, akár egy profán oltár, aminek előteréből még egy vörös koponya is vigyorog ránk némán. 

A darab lassan, lamentálva, kitartva, minden különösebb felhajtás nélkül csordogál. Unalmas – mondanák egyesek akciódús színházi élményeken szocializálódott nézői magaslesükről. Becsületesen meg van adva a módja az átkötéseknek is, rétestésztaként nyúlnak, míg az etűdök megtalálják egymást, mégsem mondom, hogy kár érte. Én szeretem ezt az elmélázós, kissé álmatag tempót – illik a mi kis semmi létünkhöz, és e kis semmi létünkből előkúszó, böhöm nagy óriásnak látszó problémáinkhoz, konfliktusainkhoz, amit a darab is megcélozni kíván. 

Fotó: Molnár János
Fotó: Molnár János
Hogy az egészből érződik egyfajta megmunkálatlanság, darabosság, hogy a mozgás nem koreográfia, hanem „táncikák” és mindvégig van egy kellemes, ám buktatókat is magába rejtő improvizatív lélegzése a darabnak: szándékolt. A játszók szolgáltatják az akusztikus közeget is, énekelt beszéddel, egy szál elektromos gitárral, torzítóval, egymásra vett hangmintákkal. „Kicsit egyhangú – mondja Vass egy interjúban a zenéről – de az atmoszféra nagyon passzol a darabhoz.” Igaza van. Ez a maguk kreálta látszatvalóság az ő otthonos hétköznapiságuk, ezért meglehetősen jól el is vannak benne. Vass a boci szemeivel a legnagyobb vihar közepette is az ártatlanság mintapéldánya, Vadas pedig nem akar hisztérikát faragni a lány figurájából, megelégszik esetenként egy lefagyott tekintettel, egy kemény arcéllel, hogy konfliktusuk mélységét jelezze. A megbékélés pillanatai sem úsznak ragacsban, megjátszatlan, természetes reakciók uralják az előadás minden percét.  

Pas de deux-jük valószínűleg még emlékezetesebb lenne, ha csipetnyivel nagyobb figyelmet fordítottak volna a részletekre. Ahogy például Vass ujjaival kis lépkedő figurát imitálva próbál közelebb férkőzni a sikongató Vadashoz, vagy amennyivel frappánsabb az ő énekelt beszéde Vadaséhoz képest. Az előadás elbírt volna még ilyen, bennük rejlő, de nem kellően kiaknázott fineszességet. Ami megemeli a darabot, anélkül, hogy a koncepciót hazavágná. Ettől függetlenül az Egyet nekem, egyet neked könnyen csúszó, szerethető, jópofa darab – két szimpatikus alkotó-előadó egymásra találása az élet nagy dzsungelében. Reméljük: folyt. köv.
Szerző: Králl Csaba
Alkotók, előadók:  Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre,  Zene:  Czitrom Ádám, Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre,  Dramaturg:  Szabó-Székely Ármin