Mint utóbb kiderült, nem két, hanem három művész bemutatóját lehet megnézni a kicsiny Ráday Galériában: Alfredo Barsuglia, Alexandra de Lazareff és Jean Fontaine művei nem veszik különösebben zokon az iparművészeti környezetet, bár ki tudja, mit tenne velük a tér, ha lenne. Igaz, hogy a galéria számára nyilvánvalóan a megnövekedett presztizsű Art Fair jelentette az első számú nyilvánosságot, és a Műcsarnokban kiállított festmények nem is kerültek még föl a galéria falára. Amit Barsuglia esetében sajnálni lehet, mert a hiperrealista fogorvosok festői sterilitását derűsen ellensúlyoznák a Neue Sachlichkeit beállításaira emlékeztető, izgalmasabb felületek és váratlan képi megoldások.
A fiatal osztrák festőnek ez az első kiállítása Magyarországon, és máris milyen nagy félreértések övezik. Ha nem olvasom el előzetesben Szombathy Bálint bevezetőjét a kiállítást kísérő leporellóban („Barsuglia ezt a ritka érzékenységet rávetíti az emberi testiség egyik különleges és művészetileg kiaknázatlan jelenségkörére, tudniillik a fogápolás kultúrájára és szokásrendjére”), és nem téveszt meg a humortalan magyar művészet évszázados tradíciója, amelyben a neoavantgárd kritikusa edződött, hamarabb rájövök, miről van itt szó. Bécsben, ahol nyilván jobban értik Barsuglia humorát, amely ráadásul erősen emlékeztet a szintén bécsi, szintén sikeres Erwin Wurméra, aki ceruzákat dugdos a kurátorok orrába, múzeumi vásárlásokkal honorálják a finom kortársi szurkálódást, amely meglehetős festői tehetséggel párosul. Ez téveszti meg a magyar kritikust, amikor úgy beszél a nevetséges szokásainkon, civilizációs látszatnyavalyáinkon (amelyeknek lehet szimbóluma a fogpasztatubus, valóban) remekül szórakozó festőről, mintha még létezne múzeumi kánon, amely megkérdőjelezhetetlenné teszi a komolyságot és a hierarchiát. Többet kéne nevetni.
A másik két alkotó szobrász. A kijevi származású Lazareff ma már Firenze mellett szereli össze mutatós állatplasztikáit, amelyek valóban rendelkeznek a népszerűség összes kritériumával: ügyesen egyensúlyoznak a szobrászat és az iparművészet határán, finoman emlékeztetnek a robusztus avantgárd technikai elhivatottságára, végső formájukban pedig erőfeszítést nem igénylő derűs naturalizmussal örvendeztetik meg a vásárlót. Vásárlók pedig biztosan vannak, valahogy úgy, ahogy Kovács Margitot is sokan haza akarják vinni. Jópofa.
Már csak a Haraszty István véleményére volnék kíváncsi.
Jean Fontain hatalmas, kettős nézetű minotauruszplasztikáját a felületes néző könnyen összetéveszti Lazareffel, annál is inkább, mivel Fontain sokat dolgozik azon, hogy a kerámiával végül bronzhatást érjen el. Technikailag alapos, súlyos állatszobrainak szabad formáit anyacsavarok, fogaskerekek, csövek öntvényei teszik hasonlóvá Lazareffhez, csakhogy ő többet akar markolni, és kevesebbet fog. Az emberi lábon álló, fülkagylót formáló hangszóró vagy az ökörfej hátoldalának finoman kirajzolódó női hátsója sokkal több, mint amit a szobrászat (és a jó ízlés) kibír.
Én a magam részéről biztos rendeznék egy nagy kiállítást Barsugliának, hogy kipróbáljuk, milyen érzés a világ összes fogkrémes tubusa között lépdelni, milyen egy fogorvos valódi lelkülete, és egyáltalán: meddig mehetünk el a két világháború közötti realizmus föltámasztásában.
A másik kettőt pedig elfelejteném.
Ráday Galéria, 2007. november 26. – 2008. február 2