Bulgakov: A Mester és Margarita / Vígszínház
2014.10.26.

Nem árulok zsákbamacskát: ez bizony most nem jött össze. Az okokról azonban érdemes szólni, még akkor is, ha az előadás alapvetően és leginkább a miértre adott válasszal marad adós. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Márpedig ha a bemutató óta állítólag rövidült, de még így is közel kétszáz perces játékidőt angyali türelemmel végigülve nem tud az ember arra a pofonegyszerű kérdésre válaszolni, hogy mégis mi végre nézették meg vele Bulgakov klasszikusának vadonatúj színpadi adaptációját, akkor ott nagy bajok vannak. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A prágai Nemzeti Színház igazgatója, Michel Dočekal és a Vígszínház csapata harmadszor találkozott most: a női sorsokat közhelyesen boncolgató, mégis hangos sikerre vitt Mikve után a Brecht-darabot minden vitatható megoldása mellett hatásosan és látványosan színre segítő Jóembert keresünk következett. Ha ez egy sorozat, akkor nem nagyon illik ide Bulgakov; az előzmények után legfeljebb annyi volt sejthető, hogy ezúttal is nagyszabású, közönségbarát előadás fog születni, ami a Víg ezerfős nézőtere esetében valójában persze kényszer, emiatt kár fanyalogni. Dočekal azonban, aki az eddig látott előadásai alapján a különösebb invenció nélkül, korrektül lebonyolított színpadi ügyletek hozzáértője, nagyon eltévedt a Bulgakov-galaxisban.

Talán épp azért, mert ezúttal többet és mást akart a történet egyszerű elbeszélésénél. Ezt a törekvését feltétlenül díjazom is, hiszen a Moszkvában és Jeruzsálemben játszódó, a történelem „vége” és eleje között ruganyos könnyedséggel közlekedő regény közismerten egyike a más médiumokra adaptálhatatlan, ennek ellenére és épp ezért színpadon rendszeresen próbára tett alapműveknek. Ezért aztán biztosan nem árt, ha a színházcsináló nagyon tudja, mit és főleg hogyan akar elmesélni a komplex cselekményből. A rendező és Iva Klestilova készítette eredeti, majd Kovács Krisztina írta magyar szövegváltozat nagyjából követi a regénybeli szüzsét, miközben számos helyen határozottan felborítja az eredeti szöveg befejezetlenségében is precíz dramaturgiáját. Az ismétlődő motívumok, a párhuzamos helyzetek, a különböző időkben és terekben – alapos olvasás után – egymásnak megfeleltethető szereplők viszonyai itt többnyire elsikkadni látszanak, helyettük viszont Bulgakov regényének váratlan vonulatai erősödnek fel.

Hevér Gábor és Járó Zsuzsa
Hevér Gábor és Járó Zsuzsa
Persze nem arról van szó, hogy a regény „egy az egyben” változatát szeretném a színpadon látni: gazdagon illusztrált képeskönyv lapozgatása helyett akkor már inkább érdemes lenne a kötetet kézbe venni. Ez egyébként sem árt, mielőtt valaki jegyet vásárol az előadásra: nem reprezentatív felmérésem szerint a regényt nem ismerők számára alig követhető a cselekmény, de ezért nyilván nem őket kell okolni. 

Cserébe viszont az is értetlenkedve távozik, aki alaposan ismeri a XX. század egyik legfontosabb regényét: Dočekal színpadán a főszereplőkből súlytalan epizodisták lesznek (különösen fájó, hogy Hevér Gábor a Mester, Járó Zsuzsa meg Margarita szerepében bóklászik céltalanul a színpadon) és fordítva (Woland segítői majd’ végig színen vannak, az előadás legjobb pillanatai is részben hozzájuk kötődnek). Az emblematikus jelenetek némelyike zárójelbe helyeződik (lásd az első részt záró varietészínházas szcénát, de szinte az összes, a példányból rejtélyes módon elkóborolt jeruzsálemi fejezetet is említhetném), kevésbé fontos epizódoknál meg hosszan, túlságosan is hosszan elidőzünk (mint a Jaltára teleportált Lihogyejev ügyéből kabarészámot kreáló Rimszkijnél és Varenuhánál, vagy a Woland segítőinek a Tömegír előtt rögtönzött főzőműsora esetében). És ami a leginkább zavar, hogy a záró jelenetbe – amikorra már érezhetően és érthetően elfáradt a rendező, jobb híján ezért is választhatta ezt a kínos megoldást – bekúszik az az édeskés, hamis érzelgősség, ami aztán igazán nagyon távol áll Bulgakovtól. 

Dočekal játszik az időkezeléssel: néha követhetetlenül felgyorsulnak az események, máskor épp ellenkezőleg, szinte kimerevíti a pillanatot. Apropó, idő: zavaró, hogy a történet harmincas évekbeli Moszkvához kötöttsége feloldódni látszik. Vannak kikacsintások (de nem, ezek sem valódiak, inkább csak kikacsintás-szerűségek, mint amikor a Sátán bálján feltűnik Hitler /?!/), amikor a napjaink Kelet-Európájával való átfedésekre utalnak a szereplők (a pártba belépő, majd szolgálatait egy színház igazgatói posztjával jutalmazó hatalmasokról szóló riposzt nem kívánkozik ide). Rettentő forszírozott például – és ráadásul ügyetlenül kivitelezett – a Berlioz és Iván közötti, a regényt indító parkbeli jelenetnek csacska tévéshow-vá alakítása: mi vagyunk a (tévé)közönség, amelynek a kegyeiért verseng a „Jézuska” (nem)létéről jópofizva vitázó szerkesztő és költő. Aztán mintha mi sem történt volna, megérkezik Woland, rólunk pedig egy csapásra megfeledkeznek az addig nekünk (?) kiszólogató szereplők. Hogy is van ez?

Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
A színház és a valóság, az illúzió és az élet közötti tünékeny határ felemlegetése visszatérő motívum: Woland felvonásvégi, szabadversszerű vádmonológja is pedzi a témát, de az alapmű regény a regényben struktúrája sehogy sem akar (vagy inkább nem tud) színház a színházban szerkezetté összeállni. Pedig a rendező vonatkozó ötletei mellett Martin Chocholoušek egyszerre monumentális és minimalista díszlete is eljátszik ezzel a gondolattal, amikor a forgóra helyezett hatalmas, tükröződő felületű fal és annak nyitható-csukható rekeszei segítségével mából tegnapba, valóságból fikcióba siklunk. 

A színpadon ábrázolt szürke, mocskos, kiábrándult világ azonban néha felfénylik, ha vonzóvá nem is, de legalább figyelemre méltóvá válik. Ez köszönhető elsősorban Lukács Sándornak és Réti Adriennek. Az előadásnak legalább ördöge van: Lukács Sándor Wolandja valóban egy másik világból érkezett a sok naplopó és svindler közé: kimért eleganciája, visszafogott, udvariasan kíváncsi arisztokratizmusa ütközik a mindennapos túléléssel küszködő kisemberek handabandázásával. Lukács néma gyilkost játszik, aki puszta jelenléte erejével fölényesen irányítja az eseményeket, bár kérdés marad, hogy szükséges-e szerelmi kerítőt is játszania mindezek mellett. Kiváló és értő segítője Réti Adrienn Hellája: földöntúli, holtsápadt jelenés, aki egyszerre tud játékos és fenyegető, kacér és kegyetlen lenni. Társai – Telekes Péter és Mészáros Máté – szerepét is megnöveli az adaptáció: a trió tagjai amolyan tevőleges narrátorként működnek, amikor jelenetről jelenetre feltűnnek és kisebb-nagyobb mértékben alakítják a szereplők sorsát. Ez azonban még nem elég a sikerhez: az új évad első valódi nagyszínpadi bemutatója a Vígszínházban menetközben félresiklott. És ezt már az ördög se tudja helyrehozni. 
Szerző:  Mihail Bulgakov,  Cím:  A Mester és Margarita,  Színpadra alkalmazta:  Michal Dočekal, Iva Klestilova,  Rendező:  Michal Dočekal,  Díszlet:  Martin Chocholousek,  Jelmez:  Hana Fischerová,  Zene:  Michal Novinski,  Dramaturg:  Kovács Krisztina,  Mozgás:  Bodor Johanna,  Animáció:  Frantisek Pechácek,  Világítás:  Csontos Balázs,  Szereplők:  Hevér Gábor, Járó Zsuzsa, Lukács Sándor, Csőre Gábor, Molnár Áron, Fesztbaum Béla, Varju Kálmán, Telekes Péter, Mészáros Máté, Réti Adrienn, Kerekes József, Tahi Tóth László, Lengyel Tamás, Lajos András, Kopek Janka, Gonda Kata, Andrádi Zsanett, Csapó Attila, Fábián Szabolcs