Pálfi György: Szabadesés
2014.09.24.

A Szabadesés a nagyléptékű Pálfi kis kaliberű filmje, amelyben visszanyúl a Taxidermiához, elvicceli a magyar valóságot és mégis a legígéretesebb „fiatal” filmrendező marad itthon. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Elfogyott a ropi. Pimf kis nyugdíjasdráma lenne, ha nem Molnár Piroska zihálna az üres pohár felett, mérgelődve és kétségbeesetten. Férje – Benedek Miklós – morózus matuzsálem, a nő agyára megy pitiáner szabályaival, követelőzéseivel. A zugropizó fogja hát lestrapált Penny-s szatyrát, és elindul. Feltámolyog a tetőre, majd szertenéz és… ugrik. Talán öngyilkosság, talán csak a boltba indult, de mindegy is: előbb óvatosan kitapogatja szemüvegét, majd feltápászkodik, továbbinog.

Ilyen film a Szabadesés: groteszk, és kellemetlenül vicces. És mindig lelép a tetőről. Fejest ugrik mindenbe, különböző formanyelvekbe, ellentétes hangnemekbe és töredékes filmformába, amelybe mégis fűzött vezérfonalat a rendezői szándék. Az első fejest már eleve a film elkészítése jelentette: dél-koreai pénzből, öt hónap alatt készült, Pálfi György és Ruttkay Zsófia régebbi ötleteiket porolták le és öltötték afféle szkeccsfüzérbe. Talán még rá is sütnénk, hogy kísérleti film, ha Pálfinak nem lenne minden filmje bizonyos szempontból formakísérlet az ember beszédet nélkülöző Hukkle-től a Szabadeséshez hasonlóan tört formájú, sokkesztétikájú Taxidermiáig, az improvizált Nem vagyok a barátodtól a filmtörténetből összevágott Final Cutig.

A Szabadesés a nagyjátékforma és a koherencia roncsolásával játszadozik. A másfél órát is csak alulról súroló filmet hét minitörténet teszi ki, a hetedik emeletre visszalépcsőző néni les bele vagy fantáziál el szomszédjai életéről. Papíron mégis egy sztorit mesél a film, ami persze nem lineáris és nem összefüggő, hanem erősen metaforikus. Ahogy az a filmből és pár Pálfi-interjúból kiolvasható, a Szabadesés az emberi életút szakaszait veszi végig, és azok jellegzetes szorongásaiba és (rém)álmaiba pislant bele. És tényleg csak pislant, nem időz hosszan és nem fúr mélyre, csak a mélyről ás fel és önt vizuális metaforákba lappangó érzeteket, képzeteket, neurózisokat.

Molnár Piroska
Molnár Piroska

A Szabadesés a nagyléptékű Pálfi kis kaliberű filmje, amelyben nem 20. századi tablót rajzol (Taxidermia) és nem az önmagát felemésztő és újratermelő állatvilághoz hasonlítja az emberiséget (Hukkle), hanem részletkérdésekkel szöszöl. Lehet az egy kisfiú riadtsága, amiért semmibe veszik képzeletbeli bikabarátját, vagy egy tisztaságmániás pár fertőzés- és idegenségfóbiája, netán egy gyerekvállalását megbánó anya aggodalma. A film akkor működik, akkor ruház gyomron, ha épp a Taxidermia Pálfija rendezi. Ha a 800 kilós bika, a gyengekezű anya pótlékaként, tényleg ott szuszog a vacsoraasztalnál, ahol a poroszos fegyelemről ugató apa korai felnövésre serkentené fiát. Ha a hipochondria a végletekig fokozódik és a science fiction filmeket idéző kokainfehér szobában még a tapintás és a szex is csak fólián és gumin keresztül zajlik.

A legsikerültebb epizódok az embert karnális, a magyart abszurd oldaláról mutatják. A csakratanár, aki a földre húzza levitáló tanítványát, a sofőr, aki precízen kikerüli a földön fekvő embert, hogy segíteni ne kelljen rajta: a honi, köznapi valóságból ellesett, groteszkké színezett jelenség. Nem is annyira a szabad-, mint inkább a visszaesés filmje ez, melynek epizódjai közt a regresszió a kapocs. A lebegő fiú a földre huppan, az újszülöttet az anya kívánja vissza a méhmelegbe, az Édeshármas harmincas-negyvenesei gyerekemberré hülyülnek, a bikás kisfiú az atyai szigor elől a képzeletébe menekül, a hipochonder a szexhez is fóliával mumifikálja magát, a menyasszony meztelenül flangál az öltönyös, mutyizós, urambátyámos fogadáson.

Nagy Zsolt, Gera Marina
Nagy Zsolt, Gera Marina

Ha úgy tetszik, a Taxidermia pár- és ellentétfilmje ez, amely anno a túlburjánzó testen és annak vágyain keresztül markolta meg a 20. század rákfenéit. A Szabadesés viszont korántsem olyan átgondolt és precízen kidolgozott film, és koncepciója sem feltétlenül tudatos és kihangsúlyozott. Az egyes részek esztétikailag is széttartóak, hol a kortárs akcióthrillerek agyonsnittelt, kézikamerás világa, hol a science fiction puritán díszletei, hol pedig a szitkomok parodizált, felhabosított stílusa és konzervnevetése szabja meg a hangulatot és a formát. Pálfi tehát ugyanúgy a filmnyelvvel és a műfajokkal való kísérletezéssel tölti ki az elapadt filmfinanszírozás vájta űrt, mint tette azt Dyga Zsombor a Couch Surffel. Pálfi filmje viszont még hullámzó színvonala és sokszínű esztétikája ellenére is összefogottabb, egységesebb alkotás, mivel a legtöbb epizódon átüt a rendező markáns látásmódja.

Néhány epizód, mint a szitkom-paródia, csúnyán félrefut, néhányat pedig csak a színészek ihletett játéka tölt fel élettel (mint Molnár Piroska a kerettörténetet), a Szabadesés összességében mégis könnyen kedvelhető munka. Egyszerűen azért, mert Pálfi karrierje során most szól a legdirektebben a közönséghez. Elsősorban nevettetni akar, és a formai kísérleten is inkább a Hukkle pajkos játékossága, mintsem a Nem vagyok a barátod improvjainak lehúzó, rossz közérzete csillan át. A kafkaian abszurd és bunuelien szürreális Szabadesés Pálfi legviccesebb filmje – és ez a csípős, elborult humor ezúttal menti a kisebb téteket, az unalmasabb epizódokat. Végeredményben pont az, aminek szánták: előjáték a következő nagy pályaműhöz, a Toldihoz, amely Filmalapnak és filmközönségnek egyaránt mutatja, hogy Pálfi, ha akar, csak simán szórakoztatni is tud.

Szerző: Soós Tamás
Rendező:  Pálfi György,  Forgatókönyv:  Ruttkay Zsófia, Pálfi György,  Zene:  Amon Tobin,  Operatőr:  Pohárnok Gergely,  Producer:  Pusztai Ferenc,  Jerlmez:  Szakos Kriszta,  Díszlet:  Láng Imola,  Vágó:  Lemhényi Réka,  Hang:  Zányi Tamás,  Szereplők:  Molnár Piroska,  Tenki Réka,  Trill Zsolt,  Nagy Zsolt,  Bordán Irén,  Jordán Tamás,  Hegedűs D. Géza,  Benedek Miklós,  Gosztonyi Csaba,  Gera Marina