Makszim Vengerov

A hangverseny két karakterisztikusan eltérő félidőt helyezett szembe egymással. Az első részben Mozart D-dúr és A-dúr hegedűversenyét hallottuk, a másodikban pedig Csajkovszkij és Saint-Saëns rövidebb, részben rendkívül virtuóz zenekarkíséretes hegedűdarabjait. A Mozart-félidő első csupán perceiben igen hamar világossá vált, hogy nem csupán a mintegy négy éves kihagyás után szólóhangszeréhez éppen két éve visszatérő Makszim Vengerov budapesti játékát fogjuk megcsodálni, hanem egy kiemelkedő kvalitású kamarazenekar sokoldalú erényeiben is gyönyörködni fogunk. Kezdjük talán a zenekarral, amely több különböző tekintetben is a tökélyt ostromolja. Az egyik a vonóskar rendkívül homogén, telt, gömbölyű, meleg és tömör hangzása – halmozom a jelzőket, mert ennek az akusztikus élménynek még a visszaidézése is örömmel tölt el. Szinte felidézni sem tudom azután, hogy mikor hallottam kamarazenekart, amelynek az intonációja minden pillanatban ennyire tiszta és egységes lett volna. Ott van azután a tökéletes szinkronitás, az az időbeli precizitás, ami korántsem csupán az egyenletes mozgású zenei szakaszokban megingathatatlan, hanem a tempóváltásokban és az agogikailag „megmozgatott” pillanatokban is. Emellett a zenekar fúvósai is valószínűtlenül magas színvonalat képviseltek. A rézmetszetszerű karcsúsággal, érzékien szép hangon, hajszálra azonos színnel játszó oboapárnak egy-egy kisszekund-disszonanciájára is nyugodtan árverést lehetett volna kiírni, mint értékes műtárgyra; a kürt egy-egy magas regiszterbeli, hajszálpontos és pianissimo belépése meg már-már a mozarti zenétől vonta el a figyelmet.

Ez azonban persze puszta szónoki fogás volt, hiszen a nagyszerű zenekar messze legfontosabb erénye éppen az volt, hogy abban az élő és lélegző vengerovi zenei térben, ahol semmi – tényleg semmi – nem lendületből, rutinból, megszokásból történik, ahol minden tizedmásodperc és minden hang meg van formálva, viszonyban áll környezetével és az egész darabbal, ahol minden pillanat izgalmas és meglepetésekkel teli, s új evidenciákat fed fel a jól ismertnek elkönyvelt darabról – tehát ennek a zenekarnak a legnagyobb tette az, hogy mindebben egyenrangú partnerévé képes válni Vengerovnak.

Aki ezzel a fajta zenéléssel talán versenytárs nélkül áll a ma élő nagy hegedűsök között, kivált, ha hozzátesszük azt, amiről eddig nem esett említés: a jelzőkkel nem is igen meghatározható hegedűhangot, ezt a végtelenül sokszínű, de minden regiszterben, dinamikai fokozatban és játékmódban elsősorban tiszta és tündöklő, mélységek fölött szárnyaló tüneményt, amely a végtelen zenei gazdagsággal és a hangsúlyozatlanságában is lefegyverző virtuozitással együtt adja ki Vengerov őserejű tehetségét. Azt az őserőt, amelynek révén a két hegedűverseny, de különösen az A-dúr úgy szólalt meg a Zeneakadémia nagytermében, ahogyan még sohasem hallhattam, és talán soha többé nem is fogom.

Lengyel Kamarazenekar

A rendkívül zavarosra sikeredett program-szórólap hatékonyan akadályozta annak nyomon követését, hogy a hangverseny második felében egy adott pillanatban, illetve összességében milyen romantikus darabokat hallunk. A mellettem ülő kitűnő, zenetudomány szakon oktató romantika-szakértővel a tapsok ideje alatt élvezetes hermeneutikai vitákat folytattunk, amelyek során a leírtakat és a hallottakat egymás fényében igyekeztük értelmezni. A másik oldalról időközben befutó bennfentes információ szerint a műsort záró két Saint-Saëns-mű (Havanaise, op. 83 [a műsorban tévesen op. 38-ként], illetve Bevezetés és rondo capriccioso, op. 28) utólag került a programba, ezért nincs nyoma az ismertető részben. Talán ugyanezért nem tud az ismertető Csajkovszkij op. 26-os Melankolikus szerenádjáról sem, amely viszont a műsor szerint a második rész nyitószáma volt. Másfelől viszont az ismertető Csajkovszkij op. 42-es Souvenir d’un lieu cher című sorozatának mindhárom tételére utal, miközben a műsorból a nyitótétel, a Méditation hiányzik – igaz, az angol szöveg a második tételt (Scherzo) a harmadik darab címével (Mélodie) is felruházza, bár csak a helyes cím megadása mellett, mintegy kiegészítésképpen. Mindezek után már csak az a kérdés merül fel, hogy az eredetileg hegedűre és zongorára írott Souveniren kívül miért jelenik meg David Walter mint átiratkészítő neve az eleve hegedűre és zenekarra komponált Melankolikus szerenád, a Csajkovszkij-blokkot záró Valse-Scherzo (op. 34), illetve Saint-Saëns Havanaise-e mellett is. A fentiekkel mindenestre minden olyan információt megosztottam a kedves olvasóval, ami a félidő műsoráról ez idő szerint rendelkezésemre áll.