Ezúttal a forma módosult: Sarah Polley a fikciós-narratív helyett a valós-dokumentarista elbeszélésmódra szavazott. Az Apáim története azonban a megváltozott kifejezésforma dacára is tartalmaz történetmesélési szándékot, sőt kreatív dokumentumdráma gyanánt kérdéseket provokál. A rendezőnő afféle detektív-kérdező-szerzőként rég elhunyt édesanyja nyomába ered, pontosabban a róla fennmaradt emlékeket igyekszik gondolati csokorba gyűjteni, vizsgálódásának keresztmetszete pedig önnön családja, esetenként ismerősök, alkotótársak. 

Portréja valahol félúton strázsál a Bill Nichols által tipologizált résztvevő és megfigyelő kategóriák között (bővebben: A dokumentumfilm típusai, Metropolis, 2009/4.), a rendező legalább annyira részt vesz a filmkészítésben, és befolyásolja annak elő-, forgatási és utómunkálatait, mint amennyire csodálkozik, megdöbben, elcsukló hangon konklúziót von. Látjuk, amint a keverőpult felett instrukciókat ad, amint a kamera mögött rendezkedik vagy objektíven kérdez, de az is kiviláglik, milyen ő, amikor személyes benyomásai erősen hatnak rá, nem pusztán figyel, hanem már be is vonódik a mesék forgatagába, hangfekvése érzelmesebb, ő maga sérülékenyebb. Az Apáim története ezen felül érdekes gellert ad a családi melodráma zsánerének is – múltbéli fragmentumokból a szeretet, a vágy a kötődésre, a különféleképpen megélt anyai-apai emlékek feldolgozására kerül hangsúly, és e dokumentumfilm legerősebb pillanatai éppen a standard, rideg beszélő fejes forma perszonálissá változásának következményei. A nevetés és az enyhe zokogás finom cserélődése vagy éppen a nyelő, rezignált arcokon megállapodó képiség: Polley azt sugallja, hogy egy szeretett személy távozása után pusztán homályos részek maradnak fenn, de igazán tisztázó felelet nem helyettesíti a szülő hiányát, csupán a keserűség lehet közös pont a família tagjaiban. 

Ugyancsak izgalmas, ahogy a rendezőnő közelít választott témája felé, amilyen stílben prezentálja azt. Sarah Polley ún. Rashomon-technikával (magyarul: A vihar kapujában) igyekszik mementókat kicsikarni családtagjaiból, hovatovább a nagybetűs Igazság egyfajta verzióját kutatja. E modernista törekvés persze az Apáim történetében is rímel az eredeti novellák szerzője, Akutagawa és az adaptáció kivitelezője, Kurosawa állítására, vagyis, hogy a múlt sosem egyenes vonal, hanem kacskaringós, ergo a régi időket sosem lehet minden impressziójában befogadni, egyedül csak a felszínt tapogathatjuk, a valódi „truth” délibáb. Szintén érdekes, hogy ez a dokudráma voltaképpen sajátos értelmezési hálót nyújt az évtizedek óta nagy vitákat generáló matriarchális történetséma vagy szerkezet feltérképezéséhez, lévén Polley a nő hiánya után keletkezett rést próbálja beragasztani, egy tipikusan feminista-női sztorivonalat kutat, amely majd reményei szerint egységbe rántja az ő identitását, világban elfoglalt helyét. A jelenlegi mozgóképes detektívmunkában (merthogy Polley a kamerát kimondottan felderítésre használja) az apa, és számos férfirokon, patriarchális beállítottságú „férfihős” megszeppent alany, háttérbe, netán alárendelt helyzetbe pozícionált karakter, akik riporter-rokonukkal szemben ülve próbálnak valamiféle válaszra lelni. Az Apáim története viszont egyenlőségjelet tesz kérdező és válaszoló közé, Polley, vagyis a lány szimatolása („Te egy szadista nyomozó vagy?” – kérdezi ironikusan Michael, az apa) ugyanúgy kételyekkel terhelt, mint a többiek visszaemlékezése, „detektív” és „kikérdezettjei”, nők, férfiak, szülők, gyerekek hasonlóan tanácstalanok, így azonnal kérdéses lesz, mennyire stabil ez a matriarchális nézőpont.

Pontosan ezt a tépelődést szimbolizálja a film vizualitása, jelesül a roncsolt videoképek, a múlt territóriuma (amely azért is kiszámíthatatlan terep, mert itt a rokonságot a jelen idejű beszédekkel ellentétben színészek keltik életre). Csakúgy, mint az Egyre távolabb múltbéli félrelépést körbejáró flashbackjei, az Apáim története hátrarévedései is a régi napokra vonatkozó kérdőjelek, a távoli időszak homályba vesző információit jelképezik a karcos home video-snittek. Újabb közös jegy ráadásul, hogy a kurrens alkotás nemcsak kacsingat, de nyomatékosan rá is gyúr a szeretet és a megcsalás, a szeretni vágy és az ignorálás ellentétpárjaira (emiatt is kokettál a melodráma műfajával, ezek a kulcsjelenségek az Egyre távolabb öregkori szerelmesfilmjét is áthatották), de a dokumentarista cselekményszövés induló dilemmái, vagyis a „ki a biológiai apám?”, illetve a „milyen ember volt az anyám?” is olyan kényes problémák, amelyek további bizonytalanságokat ébresztenek. Polley rendezése ezekből a felvetésekből is csalódottságról, kétkedésről tanúskodó pillanatokat sajtol ki. Legyen szó a rendezőnő testvéreiről, a történetet önreflexív keretbe is ágyazó „álapáról” (mivel az idős Michael nem csupán kamerák előtt mesél, de egy hangstúdióban lánya parancsára olvassa a keretnarrációt), netán a vér szerinti papáról, valamennyien vívódva nyilatkoznak. Ezek után már csak külön extra, hogy olyan hétköznapibb gondokat is megoszt velünk a narratíva, hogy Michael, az igazinak hitt szülő miért nem teljesítette ki előadóművészi ambícióit.

Az Apáim története nem hibátlan, az apró eseményeken való szöszmötölés olykor szappanoperai „ez miért ilyen, az miért olyan?”-típusú csacsogásba torkollik, mégis, Sarah Polley harmadik rendezése sikerrel veszi az akadályokat. Nagyon finom humorral (a ruhában a hideg vizes medencébe merülő Michael képe, a lánya utasítását követő kvázi-színész papa „ugráltatása”, vagy az egyik lánytestvér csúnya szófordulatát követő nevetés egyértelműen mosolyt fakasztóak), de végig fennmaradó drámai érzékenységgel nyúl a szülőkeresés kérdéséhez, hangvétele sokkal inkább szenzibilis, mint dramedybe való. Kétségcentrumúsága legalább olyan vaskos, mint időről időre viccesen előburjánzó önreflexiója (elég a tenyerekkel imitált csapóra gondolni). Hasonlóan ügyes megoldás, hogy nemcsak a résztvevők bírálnak, de maga az alkotó is képes önkritikával illetni vizsgálódását, vagyis maga Polley sem tartja hátulütők nélkülinek a feladatát. Számára is világosak a múlt zavarosságát érintő, az egyes személyeket esetlegesen sértő problémák, és ezen túl a lényeget egyszer sem téveszti szem elől: igazság sosincs, egyszer sem létezett, a múlt kapuján egyedül dörömbölni lehet, bebocsátást nyerni viszont aligha – az Apáim története ezt a fáradtnak ható tételszentenciát szimpatikus tálalásával, kedves hozzáállásával frissíti fel.