A két nem- vagy semleges szín alkalmazásainak és jelentéseinek számba vétele izgalmas kultúrtörténeti miniesszé-sorozatot eredményezhetett volna, a Fekete & fehér gyűjtemény azonban megrekedt az előkészületi fázisban. A kötet, persze, nem mutatja magát többnek annál, ami: önkényesen összeállított, a kommentár gyakorlatát visszafogottan űző, tücsköt-bogarat egybehalmozó válogatás. Nem tudományos, nem is szépirodalmi igényű munka: „miszcellánia” (28.), amelyben a művészettörténeti, vallásos, filozófiai, szépirodalmi, zenei és lexikon-idézetek látszólag jól megférnek az internetes keresések eredményeivel, az onnan gyűjtött információkkal, a szűkszavú kultúrtörténeti és etimológiai boncolgatásokkal, az elit- és a popkultúra tárgyainak listáival, a mindennapok világával, továbbá a különböző kultúrkörök nyelvhasználati és fogalomalkotási módjaival.
A különféle termékek és tényszilánkok egymás mellé helyezése a tudásformák és beszédmódok hierarchikus rendjének kerülésére, egyben a legtágabb értelmű kultúrafogalom alkalmazására való törekvést jelez. E bízvást kultúrkritikainak mondható, üdvös ténykedés azonban nem mindig jut érvényre, amennyiben némi iróniával fűszerezve, de mégiscsak kirekesztődnek a kollekcióból a kemény pornó fehér- és fekete-alapú, viszonylag gazdag szókincse, eljárásai és képei (Cenzúra, Hommage á Michel Foucault). Meglehet, túlzás következetességet várnunk egy olyan válogatástól, amely játékszabályai közé a szabályszegést is felveszi (Kakukktojás), amely tud arról, hogy a dolgok jelszerűsége nem magától értetődő, hanem kontextus-, szemlélő- és szemléletfüggő (Jel vagy zaj), s amelyben a 263 „szócikk” (145.) közül egy tartalmazza az összes többit és önmagát (%).
A szerző lemond az akkurátus rendteremtésről, a laza koncepció alapján összegyűjtött impozáns ténymennyiséget nem igyekszik hosszan taglalt értelmezésekkel kordában tartani. A kötet egészét jellemző lakonikus szerzői hozzájárulások között olykor banalitások kapnak helyet: „Két kultúra különbségeit […] ékesszólóan mutatják azok a fogalmak, amelyek az egyik kultúra (nyelv) szótárában léteznek, míg a másikban nem találhatók.” (60-61.) Más esetben ez csak a gyűjteménybe való beemelés, az asszociatív címmel való felruházás gesztusaiban érhető tetten (citátumok). A diszkurzusok rendjéről és „felügyeletéről” való lemondás tehát csak látszólagos: a cenzúra, a válogatás és szövegszervezés, a linkelési technika (lapszéli, egyéb szócikkekhez utaló oldalszámok, az egységek belső hivatkozásai) rendet raknak a kusza tényhalmazban.
Rokonszenvezhetünk az eljárással, amely az aprólékos kommentár helyett a puszta rá- vagy felmutatás eljárásaival él, hiszen így az olvasó nagyobb szabadságot kaphat. A kötetben előrehaladva azonban egyre több jól ismert idézettel és ténnyel találkozunk, s ezzel egyenes arányban növekszik a produktív feldolgozással kapcsolatos hiányérzetünk. Emellett, a súlyozatlan, de a fekete, a fehér és együttes vonatkozásaiknak ritmikus vegyítésére tekintettel levő feljegyzések végére érve csip-csup és lényegi leltárhiányokra figyelünk fel. Hiszen, igen helyesen, egy-egy mikroidézet erejéig ízelítőt kapunk Johannes Itten, Kandinszkij, Alberti vagy da Vinci színtani fejtegetéseiből, ám Newton, Goethe, Albers munkáival nem számol a kollekció. Még akkor is hiányolhatjuk, például a fekete és fehér mágia, Vasarely, Ady Fekete zongorájának vagy Melville Moby Dick-jének említését-tárgyalását, ha kezdettől fogva világos, hogy szubjektív összeállítást olvasunk: a témaválasztást személyes anekdota magyarázza (204.), a kommentárok ironikus hangnemet ütnek meg, néhol pedig a szerző tárgyait és tapasztalatait naplózzák (Tányércsend; Lebuj; Írás belül).
A sok helyütt gondolatébresztő, olykor mulattató, máskor viszont közhelyes (pl. a fehér ember fogalma a gyarmatosítással együtt jött létre) információk a fehér-fekete ügyek felszínes tárházává állnak össze, ezt az összbenyomást pedig az itt-ott jelentkező esszécsírák, a ritka, ám a kötet legszínesebb és -izgalmasabb rétegét adó kultúrtörténeti mélyfúrások alig-alig ellensúlyozzák.
Az érdekfeszítő téma ilyen pedzegetésével kapcsolatban kérdéses marad, számot tarthat-e az olvasó tartós érdeklődésére, ahogyan az is vitatható, hogy a gyűjtemény testhezálló közegben jelent-e meg. A kötet alapvetően hálózatos, hipertext-jellegű, sok internetről származó, könnyen hozzáférhető információt tartalmaz; lényegest-mellékest gyűjtő módszerével és belső hivatkozásaival a wikipédiára emlékeztet, továbbá az olvasó interaktivitására épít – ezek a jellemzők (például) egy tematikus blogon hatékonyabb módon érvényesültek volna.
Könyvformájából eredő zártsága, az internet mediális pótlékaként való elhelyezhetősége, a szövegszervezés és a médium közti lényegi ellentmondás miatt a Fekete & fehér gyűjtemény olyan anakronisztikus terméknek bizonyul, amely feketén-fehéren a Gutenberg-galaxis iránti nosztalgiáról ad számot.
Vö. munkvera: Fehér, fehér, fekete, fekete. Fehér. Fekete.
Greff András: Egy címkeolvasó feljegyzései
Szárnyas Gábor: Pepita ürügyén