Olivér tizenharmadik születésnapján vagyunk, a mában. A fiú családja úgy néz ki, mint a Mézga família: férj, feleség, nővér, öcs, illetve az alkalomra érkezett nagyszülők. Az első fejezetben végignézzük, hogy a bőr focilabdára vágyó fiú mennyi idióta ajándékot kap: két sakk-készletet, rambó-kést, méretre rossz színes ingeket, és egy vízhatlan könyvet. Az ünnepelt a csoki tortájából egy falatot sem eszik, amivel senki nem törődik. A rövid párbeszédekből annyi derül ki, ebben a családban kivétel nélkül mindenki komplett idióta – és akkor a regény elején megtörténő baleset miatt kórházba kerülő, majd a regény végén onnan hazatérő fiú története felnőttként elkeserítő, gyerekként tragikomikus.

Olivér a születésnapján aztán sajátos módon kimenekül ebből a rémséges környezetből, amikor a családja megtalálja őt a fa alatt a lezuhanva. Az anyja még ráordít, hogy „Mit csinálták már megint?!”, a nagyapja azt mondja, „Ha nagyanyád itt volna, ijedtében biztos elájulna”, amire „- Itt vagyok, Jenő – feleli a nagymama és elájul.” Felnőtt olvasóként ezt kolbásztöltő versenyen fellépő standupos színvonalúnak halljuk, és hüledezünk, hogy kerül ilyesmi kamaszregénybe, de idővel, ahogy megtaláljuk a fókuszt, érteni véljük ennek a kezdésnek a pontosan leíró jellegét. A fókusz pedig a főszereplő irigylésre méltó autoritása és fekete folyosós titokzatos érzékenysége, az elkeserítő környezet majdnem rezignált elviselése. Ugyanakkor nem tudok visszamenőleg sem mit kezdeni azzal a momentummal, hogy Olivér (nyilván?) a rengeteg sérelem következtében azt mondja az őt vizsgáló nővérnek, hogy a lábánál egerek vannak, amire az felugrik egy székre, ráadásul a regény végén ezt megismétli ugyanazzal a nővérrel, patkányt emlegetve és ugyanazt a reakciót kiváltva. Ez a regény figuráinak későbbi megismeréséhez mérve nem is hihető – nem jövök rá, miről is szól ez így kétszeresen, hát, hagyom.

A következő fejezetekben aztán Dóka Péter finoman kommentáló hangon meséli a kórházat, és az újabb szereplőket már nemcsak untig ismert, sablonokból rakja össze, kicsit mindenkivel viccelve – ahogy a családot, elfogadom, okkal –, hanem egyszerűen megír három olyan figurát, akiben már mozog az élet. Idővel ezeknek a fiúknak is megteremt egy-egy világot, a családjukkal kiegészítve, és ezek a világok sem sokkal vágyhatóbbak, mint Olivéré – amitől az ember úgy tud nekikeseredni, mint amikor szülői értekezleten hirtelen megérti, mitől olyan egyik és másik gyerek, amilyen.

De megyünk már Olivérrel, aki a büfésnőtől kap egy tábla csokit, hogy egy vaksi öregemberhez, mint az unokája, menjen be látogatóba. Az ötödik fejezetben, a történet első harmadában pedig megjelenik a lány, a tolókocsis kékhajú, aki behozza a Pinokkió segítségére siető kékhajú tündért is – mindkét „nő” hasonlóan a társadalmi elvárásokkal szemben szabadságot, az ént, az énszabadságot segítő erőt jelképezi, ahogy ezek után szépen kiderül ez a könyvből. 

És egyáltalán gondolkodni indít – ugye, felnőttként egy új, gyerekeknek szóló szöveggel találkozva izgalmas kérdés, milyenek is az ebbe a történetbe írt gyerekéletek, ahhoz képest, amit eszünkbe juttat. Elő is jön a mániánk, hogy miközben számos okos, izgalmas, jó színvonalú, a korszerű gyereklélektan és érvényes pedagógia elvárásainak is megfelelő (és nyilván nem azért, mert ilyen szándékkal írták) könyv, írás van, Móra Ferenc Kincskereső kisködmönjét vagy A körtemuzsikáját kell minimum negyven éve olvasni a gyerekeknek, ami a kiskorúak iránti általános, továbbá szakmai érzéketlenségére és totális empátiahiányára vall. Milyen célból szabadítjuk rá a kilencévesekre gyilkos módon a kistestvér / kisebb, gyengébb, elesettebb iránti szorongásaikat szociohorrorban? Tudja, érti valaki kompetensen ennek a következményeit? Egyáltalán szempont-e a gyerek a gyerekolvasmányokban? Ami A kék hajú lányt illeti, igen, felismerhetően szempont.

Amikor pedig Olivér a közös kórtermi zabálás következtében olyan rosszul lesz, hogy a pszichiáter kedves kérésére, hogy rajzoljon, kirohan hányni, már hangosan röhögök. Dóka Péter ugyan gyerekeknek írja az egyáltalán nem lávsztorivá váló, de mégiscsak a tizenéveseket piszkáló szerelemről (vagy miről) szóló, kórházi valóságból szőtt történetét, ami mindvégig reális gyerekolvasata a világnak – de a felnőtteknek is érdekes, ahogy tömören, finom szellemességgel és jól követhetően mesél. A kilencedik fejezetben például fordulatosan és könnyedén mondja el a hétköznapi igyekezetek bájos ügyetlenségét, vagy azt, hogyan értjük egymást tökéletesen félre, és hogy mennyire mást jelent ugyanaz a dolog mindenki másnak – ha csak ennyit értene, és ehhez képest élne sok felnőtt, már elviselhetőbb lenne a világ. 

Ahogy haladunk a történetben előre, egyre inkább értük máshonnan, egy tizenhárom éves szeméből a világot, akinek a kórtermi barátja, Fecó azt mondja a kórháztetőre felrúgott labdája esetét kommentálva: még jó, hogy nem kötődöm hozzá érzelmileg. Különös, szomorú és vidám életkor ez, amikor elkezdik ésszel felérni a gyerekek a felnőtteket, például a jókedv, nevetés gyógyhatásban bízó pszichiáterre irányítva az olvasó figyelmét is. Felismerjük aztán a sötét folyosót is – a szemet kápráztató neonfehérben, és tudjuk, hogy Olivér, aki valamitől tényleg más, mint az idiótákból álló családja, jó helyen van itt, doktor Rigó pszichiáter által is felügyelt gyerekosztályon. És megnyugszunk a világ rémségei felett a költői szépségű tizenegyedik fejezetben, hogy a gyerekek, ha nagyobb traumák nélkül túlélik a szüleiket, illetve a szűk környezetüket, akkor megvan az esélyük – netán értő segítséggel –, hogy kialakítsák a saját preferenciáik szerinti felnőtt életüket.