Igaz, többnyire rövideket: gyakori a féloldalas-oldalas, „egyperces” mérték, s a leghosszabb novellák sem nyúlnak túl a négy-öt oldalnyi terjedelmi határon. (Bár a nagy laptükör és a sűrű szedés csalóka, az írások azért nem ennyire rövidek.)
De – viszonylagos vagy abszolút – rövidségük fontos tartalmi elem is. A kötet a „rövid életek” alcímet viseli, s az elbeszélések többsége valóban ilyesféle rövid életrajz: rövid beszámoló gyakran fizikailag is rövid, mert korán véget érő életekről, vagy olyan, időben talán hosszú, az életek tulajdonosai által megélt tartalmakat illetően viszont „rövid” – mert csonka, csalódott és beteljesületlenül maradó – sorsokról.
Ezek az életek hangsúlyozottan hétköznapi emberek életei, az olvasó számára a hétköznapi tapasztalatból ismerős figurák lakják az elbeszéléseket. Méhest láthatólag az érdekli, ami őrajta kívül található: a másik ember, még akkor is, amikor némi személyes színezetet, a maga élményeiből és emlékeiből vett elemeket ad kölcsön hőseinek. Írásaiban így viszonylag kevés a vallomás és az önelemzés, az írások uralkodó jellege mimetikus, legalábbis ami közös fundamentumukat illeti.
Az egymást követő rövid életek krónikáiból kirajzolódó összkép s az egész kötet alaptónusa egyébként éppen az ellentéte a nyitómondatban említett felszabadult mesélőkedvnek: ez igaz lehet a szerző munka-elánjára, de a végeredmény jellemzésére nemigen alkalmas. A hősök mind antihősök, életükben nincs semmi felszabadultság, egytől-egyig a mindennapi szürke életkényszerek foglyai.
 Méhes Károly |
Továbbá a kegyetlen időé. A legtöbb „rövid élet” a kötetben a veszteség krónikája; a veszteségé, amit a könyörtelen múlás és elmúlás hoz magával: bármerre járjunk is a Hollander Emőke meztelenül tájain, mindenhol zátonyra futott házasságokba botlunk, özvegyasszonyokkal és özvegyemberekkel, munkájukat-egzisztenciájukat vesztett figurákkal, elszegényedett öregekkel találkozunk, halálról és temetésről nem is beszélve. Az élet, a nagyobbik rész élete – az amerikai Henry David Thoreau elhíresült kifejezésével – a quiet desperation-ben, azaz csendes reménytelenségben pereg le, mintha ez lenne ennek a melankolikus elbeszélés-gyűjteménynek a fundamentális érzelmi sugallata, egyben voltaképpeni közlendője.
Azért akad itt más is. Méhes Károly kisprózai írástechnikájában is tanulságosan és üdítően archaikusnak mutatkozik. Régimódi novellisták módjára fúr-farag az egyszerre kiszámítható, egyszerre meglepő fordulaton, széttartó ügyek merész egybefűzésén, szellemes ellentétek felállításán, valószínűtlen találkozások valószínűsítésén, ahogyan ezt annak idején tenni illett, sőt kötelező volt. Néha erőltetettre és átlátszóan keresettre sikerül a dolog (Tüdőszűrés, Gedeon úr boldogsága), de többnyire működik, mint ahogy ellentéte, a sejtelmes lezáratlanság technikája, a történetnek a semmibe való halk kifuttatása is. Ebbe a fúrás-faragásba beleférnek groteszkebb, sőt egyenesen humoreszk-szerű játékok (Oral History, Thomas Mann üvöltése – SIC! TF), de tapintatos reminiszcenciák is, mint például Az utolsó vendég, amely Moldova hatvanas évekbeli hangját idézi. Valamint néhány önreflexíven kísérleti, s ennyiben a kötet mimetikus alapjaitól eltávolodó írás, például a Kosztolányit „továbbíró” Pacsirta 2., a regény eddig hiányzó „tizennegyedik fejezete”, vagy a kötetet záró elbeszélés-technikai bűvészmutatvány, az Egy nagy nyáj vagyunk. Apró ellenpontok, az olvasói fellélegzés pillanatai ezek ebben az egyébként következetesen „életes”, s éppen ezért igen egységesen szomorú kötetben.
V.ö.: Fekete J. József: "Nem Biblia, sokkal inkább Csáth"
Krupp József: Novemberi tárca-boldogtalanság