Dragomán György

Juhász Gábor egy szál gitárral megtölti a termet zenével. Ahogy játszani kezd, azonnal feltűnik, milyen finom és markáns előadó, amit Winkler Nóra műsorvezető egy lépcsőnyivel magasabb helyről, hét-nyolc méter távolságból elmélyülten figyel. Ez az érdeklődő figyelem meghatározza az estét és Winkler Nóra pályáját is, alig van néhány hozzá fogható szakember, mert nemcsak figyelemmel, de valós kérdésekkel teremti meg azt a közvetlen, ám soha nem bizalmaskodó alkalmi viszonyt, amelyben lehet tartalmasan beszélgetni. Dragomán György, a vendég komfortosan érezheti magát, mert Winkler Nóra mindig ritmusban szólal meg, és úgy irányítja a beszélgetést, hogy abban semmi darabosság nincs, semmi kényszeredettség, azonban a kérdések tematikai változatossága olyan fordulatokat hoz, amelyek kiemelt dramaturgiai objektumokként megmaradnak a hallgatóságban, legalább azon az estén.

Hecker Péter: Kisfiú ufómaszkban biciklizik (2006)

A felolvasott elbeszélésekből azonnal kihalljuk a nekünk távoli „tájszavakat”: az egyik legismertebb talán a blokk. A felolvasás közben egyszercsak elakadok annál, hogy az elbeszélő a feje fölé emelte a hatalmas hólabdát, majd bedobta azt valahova. Méregetem Dragomán Györgyöt, vajon képes-e ilyesmire. Arra jutok, hogy nem. Ezután gyanakvóan hallgatom a történeteit. Az est azonban változatos, a beszélgetés bizonyos pontjain kivetítenek egy-egy képet azok közül, amelyek éppen fent láthatók a Ludwig Múzeumban. Hecker Péter UFÓ-maszkos BMX-ese pont jókor érkezik, figyelemre méltóan játékos, a valóságból kiszakítani tudó kép, ahogy később Esterházy Marcell párizsi társasház fotója is, amely artisztikusan dokumentarista, meghökkentően derűs.

Váli dezső: Műterem, nincs veszély  (2003) Fotók: Ludwig Múzeum

Ahogy a korábbi esteken, most is vannak vendégek, ami egy biztonsági háló: a sokszorosan megmozgatott program ügyesen elfedi bárki gyengébb beszélgetés-készségét. Dragomán György egyik vendége az anyja, aki élénk, aktív, büszke tanár, előre is bocsátja, hogy bármennyit képes beszélni. Juhász Gábor kompakt blokkjai mindig kisimítják a hallgatóságot. A Porcelán című, férfimagazinnak írt, aztán már meg nem jelent művét maga az író olvassa fel. Az elbeszélés közben csak növekszik az ellenszenvem, ugyanis a nő szereplőt furcsán butuskának mutatja az írás, ellenben a férfi szájába magasabb intellektust sugalló kifejezést ad: modális logika, mondja a férfi csipetnyi öniróniával. A történet szerint csak a férj tudja úgy bepakolni az étkészletet, hogy a szekrény ajtaját is be lehessen csukni, ellenben a feleség a leveses tálat előretéve ragaszkodik a maga preferenciáihoz, ahelyett, hogy örülne férje megoldásának, aki egyébként szellemesen egy, talán CAD-programmal tervezi meg mérések után az edények helyét. Azáltal ráadásul, hogy ez az egyetlen szöveg, amit nem Tóth Ildikó olvas fel, tovább nő bennem a rossz érzés, hogy valamiféle kompenzációnak vagyunk tanúi.