A gépirat mindeddig kiadatlanul hevert az OSZK kézirattárában; előbb a Holmi közölte, most végre könyv alakban is olvasható.
Amit a magyar nyilasok elkezdtek, de nem vittek végig, azt a magyar kommunisták fejezték be. Szép Ernőt, az embert nem gyilkolták meg 1944-ben, helyette kivégezték az írót, 1948-ban. Ekkor találta ki mintegy megírhatatlan művei helyett álló örökbecsű bemutatkozását: Szép Ernő voltam. Emberszag című memoárja – a magyar zsidóság megsemmisítésére tett kísérlet legérvényesebb ábrázolása – még megjelenhetett 1945-ben, de ez volt a prózaíró utolsó publikus szava. Kéziratban maradt és most kiadott regénye így még nagyobb meglepetés. És persze ajándék.
Aligha véletlen, hogy Szép Ernő éppen költői és emberi eszmélése idejét próbálta megörökíteni a Natália lapjain, ez az éra ugyanis még hiányzott önéletrajzi művei sorából: a Dali dali dal a gyermekkor, a Lila ákác és az Ádámcsutka az ifjú- és férfikor rajza, míg az Emberszag a halál pitvarába lépő és – önmaga halálát túlélvén – immár semmit sem remélő, a végsőkre is megérett ember, mondhatni, síron túli emlékezése. De a kamaszkor, az eszmélés, az első költői és erotikus lépések ábrázolásával, a bohémélet iskolájának rajzával még tartozott – ha másnak nem, hát önmagának, annak, aki egykor nagyon is, tündöklően Szép Ernő volt. Most ez is megvan, immár számunkra is.
Megvan, de sajnos, igencsak vázlatosan.
 Szép Ernő |
Mert először is: vajon valóban Natáliáról szól-e a regényke, mint a címe ígéri? A legkevésbé sem. Vagy csak amúgy szőrmentén. Natália először a 85-ik lapon fordul elő, mégpedig a Szép Ernőre jellemző, az olvasóval kávéházi asztaltársként tisliző nonchalance-szal bukkan fel, a semmiből úgyszólván: „Most jön kérem Natália. Az ő nevét tettem címnek a könyvemre, így azt az illúziót kelthetem az olvasóban, hogy szerelmes regényt vett a kezébe.” De a következő mondatban már kiábrándít: „Rögtön megmondom: Natália kéjnő volt.” És aztán magának a „kéjnőnek” a szájából halljuk a szokványos, ám mégis minden alkalommal megrendítő történetet (mely persze lehet hazugság is); falusi elcsábíttatását a rendőrfőkapitány helyettese által, a szerelmi légyottokat a temetőben (Krúdytól tudjuk, hogy a sírokon végzett coitus mindennaposnak számított vidéken); aztán az obligát abortuszt, majd a budapesti szolgálóskodást (apa és fia természetesen felváltva dögönyözik a cselédágyon, hogy aztán rajtakapva őket, a feleség és anya természetesen Natáliát lökje ki az utcára); végül pedig a megtalált kényszerhivatást az ablakban ülő szajha szerepében, melyet a legkevésbé sem szégyell. A narrátor órákat áll az ablak előtt és beszélget a nővel, de azért sokszor elhagyja őrhelyét, és mindenféléről fecseg. Otthagyott gimnáziumi tanulmányairól, Mezőtúrról („ahol világhírű voltam…”), felmálházásáról Budapestre, a nyomorult albérletéről, melyben egy fiókos szekrényben aludt, a New York kávéházról, az ottani költőkről, versírói terveiről, pénztelenségéről, szegényes vacsoráiról, vágyairól, egy szocialistáról, aki lehetőleg csak úrinőkkel szeretett (volna) kéjelegni, kóristákról, cájtungsrejberekről, és ki tudja még, mi mindenről. És ha nem Szép Ernő adná elő mindezt, az maga lenne a teljes érdektelenség, a századvégi közhelyek halmaza. De – ha nem is a régi áradással és régi svádával, néha nyűgösen, ami érthető, mert hiszen miféle esélyei voltak memoárja kinyomtatására? – a kis kötet szinte minden harmadik lapján megszólal az a senkiével össze nem téveszthető hang, az a bizonyos saját és eltagadhatatlan intonáció, mely minden igazán nagy író sajátja, és amelynek birtokában Szép Ernő minden apró gesztust, minden tárgyi valóságot képes átszellemíteni, megtölteni élettel, elevenséggel; a végtelenül egyedi nyelvhasználat révén még a buta székek is dalra fakadnak. Az olvasó szinte minden oldalon személyesen megszólítva érzi magát, akár a Néked szól című csodálatos versben, még 1917-ből: „Néked ki száz év múlva sétálsz a sétaúton / S botoddal, ha szokás lesz akkor is bottal menni, / Unottan piszkálsz száraz levelek közt, e semmi / Foszlány papírt barátom, révedve Néked nyújtom.” Olykor a szöveg prózaversbe csap, például egy foghúzás utáni jelenet leírásakor: „Ült ott egy tucat páciens a padokon, aki a fogától szabadult. Cigarettázott a hímje, s a hím is, a nőstény is véres köpéseket eresztett maga elébe. A legszebb május volt, a rigó a friss lomb közt rágyújtott a Rákóczi-indulóra; nemcsak az árvácska meg a tulipán nyílott, de ott ágaskodott a kertben az az ünnepi Canna Indica is, nem tudtam még akkor a nevét, csak azt a lángoló vörös virágját csudáltam. És az jutott akkor ott eszembe, hogy a szegénynek, akinek a szegénységet kell kiszenvedni, annak még a foga is fáj… mintha nem volna éppen elég fájdalom, éppen elég betegség az a szegénység.” És persze ezzel helyben is vagyunk, hiszen Szép Ernő lírájának köztudottan egyik legnagyobb témája a szegénység, a szó minden értelmében: „Szegény használtak, ti szegények, ti szegény / bohóc emberek.” (Tavasz lesz már)
És ezek a bohóc emberek mégis mindig érdekesek, és ezért aztán eltávolítják néha Natáliától, és megy a nyomukban, megy kávéházba, jár szerkesztőségbe, ír krokit, tárcát, alkalmi verset, kabarédalokat, rögtönzések, hírfejek tömkelegét; fordít németből, franciából (egyik nyelvet sem bírja igazán); sürög-forog, zubog, éli és feléli az ifjúságát. És aztán egy nap – mintegy kegyelemből – megkapja a vágyva vágyott Natáliát is, akiért eddig a kisujját se mozdította, mert nem is merészkedett idáig; megkapja ajándékba, mert a nő megbetegedett és sárgasága miatt időlegesen fel kell függesztenie kéjnői tevékenységét. A szerelmi jelenet indítása egyike a legvadabbaknak a magyar prózában, éppen mert a kéj és vágy durva vagy nyers szavai ekkor még jelentettek valamit: „– Na gyere, szeress meg. Nem így fejezte ki magát, hanem a legparasztabb szóval.” Ez rakétaként süvölt: „El lehet képzelni, mily mohón vetettem rá magam Natáliára.” De aztán vége a betegségnek, és vele vége a majdnem két hetes grátisz kéjutazásnak a Lázár utcában; a nő kidobja egyetlen tőrdöféssel, azaz egy jól célzott mondattal: „ – Nix dájcs.” Persze a narrátor hamar rájön, mi mozgatta a „kéjnő” 13 napos szenvedélyét: „Unatkozott Natália a sárgaságos napjaiban, unalmában adta ide a testét, meg azért is, mert hiányozhatott néki a hím, hiszen abból ő mindennap kapott egy porciót.” Eddig a szerelmi mese.
A regény vége egy sikertörténet vége, pontosabban az igazi nagy pálya kezdete: Szép Ernő állást kap a Budapesti Naplónál, asztaltársa nem más, mint Ady Endre. És ezzel megkezdődik az a karrier, melynek állomásait már mi is ismerjük többé-kevésbé.
Natália és egyéb kurvák, az első versek és karcolatok, pályakezdés, a fiatal Budapest, az irodalmi világ – végül is mi a tárgya ennek a varázslatos zenéjű prózának? Talán mégis az ifjúság, pontosabban annak elvesztése; a csillapíthatatlan fájdalom, hogy valami elmúlt, visszavonhatatlanul. A szegénység mellett az író másik legnagyobb témája ez: az ifjúkor halála, az ifjúság elvesztése, eltűnése egyik pillanatról a másikra, észrevétlenül. Mert hát Szép Ernő már akkor is erről panaszkodott, amikor még kevés oka volt rá, 1921-ben, a Jóság, jóság című hatalmas, szinte avantgárd hangszerelésű és ritmikájú, óriási terjedelmű versében: „De hát hol maradt el, hogy, mi módon? / nem megy ez az én fejembe. / Lehet hogy egy leány után fordultam / s állottam egy kis percet és tovább mentem / Lehet akkor avval a nézéssel szökött meg / szememen át az ifjúság, a leány után ment, / Vagy lehet egy regényben maradt, amelyikbe / lesóhajtottam és aztán a fedelét betettem.” Ilyen lesóhajtás a Natália – Szép Ernő életében az utolsó.
A kiadó igényes alakban, szép betűkkel és borítóval hozta ki a kötetet; külön köszönet a szöveggondozó Vida Lajosnak, hogy bölcsen megőrizte Szép Ernő helyesírásának sok jellegzetességét; így a szabályos különben helyett most ezt olvashatjuk: külömben. Ebben az egyetlen betűben – mintegy fosszíliaként –megőrződött a modern magyar kultúra egyik megteremtőjének egy jelentéktelennek tűnő, ám mégis halhatatlan kéznyoma.
Vö. Kőrösi Zoltán: Hány deka kolbász egy vers?
Darvasi Ferenc: Ami Szép, az szép