Spanyolok, felső-középosztálybeliek, többgenerációs értelmiségiek, sok nyelven beszélők, ENSZ-tolmácsok, műértők, nőcsábászok, utazgató-félék. A férfiaknak dús, életteli haja, deli tartása és egyenesen szabott spanyol pantallója van, amely bárhol a világon elárulja őket. A nők eleganciával bírnak, ujjak közt forgó cigarettával és áldozat-szereppel. Többnyire. Bár kontinenseken is utazgatunk oda-vissza, viszonylag kis szereplőgárdával vezényeli le az író ezt a lelki thrillert, és éppen a stiláris szépségei miatt, határozott kézzel vezeti az első perctől a szinte sejthető csattanóig világirodalmi szintre a valamikori bűneset történetét.
 |
Merthogy – és biztosan ez egyik titka – maga a bűn ténye szinte másodlagos ebben a történetben. Sokkal inkább elhallgatásokról, apró csúsztatásokról és valóban halált okozó szókimondásról, meg persze ezek szoros összefüggéseiről szólnak a nagyvonalúan előre- és hátravetett idősíkokban és kontinenseken zajló események, amelyek a legváratlanabb helyeken, gyakran egy mozdulat vagy hanglejtés nyomán kapcsolódnak finoman és sejtetőn egymáshoz.
Az expozíció briliáns. Kajánul hozzá kell tennem: hatásvadász is. Igaz, csak az első pillanatokban bosszant ez a felütés; rögtön utána magával ragad a szépírói nyelv filmszerű alkalmazása, ez a remek virtuális mozivászon, amelyet a szöveg hordoz. A regény első mondataiban, valahol a múltban, egy nászútjáról hazatérő fiatal nő apja házának fürdőszobájában félmeztelenre vetkőzik, gondosan megkeresi a szívét és lő. A vendégei körében ebédelő apa zavartan forgatja szájában a falatot. Hevesen hány, és élete további részét végérvényesen megmérgezi nagyobbik lánya holttestének látványa. A tudás, amelyet kénytelen elviselni – mint majd a regény legutolsó lapjain kiderül – szorosan rokonítható azzal a tudással, amellyel nagyobbik lánya viszont nem volt képes életben maradni.
Most már talán García Márquez-i talajon járunk, amikor kiderül, hogy egyrészt az öngyilkos lány húgát a megözvegyült férj később elveszi feleségül, és ő lesz a főszereplő-narrátor szülő-párja, másrészt, hogy az ifjú apa a nyitányban levezényelt tragédiával immár kétszeres özveggyé vált. Ha ezen a sajátosságon, mely talán az arisztotelészi hihetőségen kicsit túlfut, valahogy túlteszi magát az olvasó, akkor nyugodtan belevetheti magát a kivételes szépségű, gyakran poétikus narrációba, egészen bizonyosan a fordító Mester Yvonne érzékeny kezének jóvoltából is.
Harmincöt éves férfi, világjárt, jómódú családból viszi a mesélés fonalát végig minden síkon: ő az annak idején megözvegyült férj fia, az öngyilkos nő unokaöccse, a négy nyelven beszélő globetrotter tolmács és fordító, aki nemcsak a szavakat, de a hanglejtést, felszusszanásokat, rezdüléseket is folyamatosan, szinte mániákusan olvassa. A körötte folyó eseményeket magára vonatkoztatja, s amint kibontakozik előtte a szimultán jelrendszerekből áradó világ, érzékenysége talán egyre kevésbé engedi meg, hogy még több tudásra, még több megismerésre szert tegyen. Szinte végig óvja magát a hozzá legközelebb eső, eredendő tragédiától, a nagy ős-történettől.
Nagy, lassú jelenetekben bontogatja az elhallgatnivalót ez a soknyelvű világolvasó. Hosszan tekereg a lineárisan futó leíró szöveg a megragadni való kép felületén, majd sietve utána nyúl minden kis mozdulatnak, lehulló cigarettahamunak, ablakba felbámuló sápatag arcoknak és kihallgatott beszélgetéseknek, és még az olyan kis különösségek fölött is elidőz, mint hogy a tolmácslány épp Prada-cipőre költi a pénzét. A Prada-cipős lány egy későbbi idősíkban a felesége, aki a főszereplő óvatos kutatásainak egyik tárgya és egyben résztvevője is lesz. Utas és holdvilág-helyzetben is látjuk kettőjüket, amint a többstációs nászútjuk során a férfi egyre zaklatottabban elemzi összetartozásuk mikéntjét, és azt a különös sokkot, amellyel élete visszavonhatatlan változásait a házasságon keresztül is megéli.
Lassanként tisztulnak a történetfoszlányok: a feleség, aki Madridban marad kiváló művészi ízléssel közös lakást berendezni, amelyet viszont az államfőket és kormányzókat tolmácsoló, utazgató férj rövid otthon-tartózkodása során képtelen megszokni. A New York-i helyszín, ahol a férj dolgozik, miközben egy régi szerető lakásában száll meg, akit lelkesen segít a bizarr és biztosan nem véletlenül éppen oda-vissza küldözgetett videokazettákon keresztül történő pasi-vadászatában. A titokzatos, felcsípni való férfi pedig még látatlanban is emlékezteti főszereplőnket egy, a nászútján kihallgatott, ingerült Don Juanra, aki kevés meggyőző erővel bizonygatja csinos, ám közönséges szeretőjének, hogy így vagy úgy, de hamarosan meghal a felesége. A főszereplő otthonmaradt felesége pedig eközben rendkívül szoros kapcsolatba kerül immár háromszoros özvegy apósával, a talán nem is kissé korrupt műértővel, félrefésült hófehér hajjal, nőiesre rajzolt szájjal és panyókára vetett kabáttal.
Tobzódás és óvatosság, egymás kilesése, kihallgatása, vágyott és mégis eltartott titkok sorozata minden, egymásba simuló mozzanata a könyvnek. Az idősíkok egymásra hajlanak: egyáltalán, a folyó idő bármely csekély szerepe az élet szervességében megkérdőjeleződik. Illetve, egészen az utolsó jelenetig megtorpan, majd egy nagy döccenő után továbbmegy. Mégsem Hamlet neszez itt, hanem Macbeth: a bűn és az arról való tudásunk metaforája és érdekközössége. Egy ilyen filmszerű könyvben éppen a legutolsó oldalak, a nagy lelepleződés zajlik vaksötétben, amint testi-lelki-szellemi kimerültségében a szinte ájult férj kihallgatja felesége és apja beszélgetését, és maga egészíti ki fantázia-képpel a hallottakat. Csak épp – mint egy görög tragédiában – magát a bűntettet bízza a befogadói képzeletre.