Pedig tényleg láttunk már ilyet, ha őszinték akarunk lenni. Aki nem tud legalább tíz olyan filmet felsorolni, ahol egy fehér bőrű zsaru a nem fehér bőrű társával üldözi a bűnt X város utcáin, az nincs épp Csúcsformában. Talán próbálja meg 48 órával később, esetleg sétáljon egyet 16 utcával arrébb, csak ne vigye magával a Halálos fegyverét, ne gondolja azt, hogy ő Az utolsó cserkész, mert Rossz társaságba keveredhet, találkozhat például a Sötét zsarukkal, és a végén megtanulja, hogy Az élet mindig drága, aztán a végén úgy jár, mint egyszer Hetedikben, mikor osztályfőnökit kapott önbíráskodásért, mert nem bírta a Kiképzést.

De mitől működik mégis ez a sokat látott forma? Talán attól, hogy David Ayer komolyan veszi és jó érzékkel tölti meg lélekkel. Hogy az egyszerű, helyenként talán még logikátlansággal is vádolható történethez remek humorú dialógusokat írt (rendőr: „Miért hívnak téged Nagy Gonosznak?”, mire a bűnöző: „Mert nagy a gonoszságom”), az emberi jeleneteket pedig egytől egyig olyan színészekkel játszatta el, akik – és ezt akár szó szerint is lehet venni – életük legjobb alakítását nyújtják. Az is nyilvánvaló, hogy pontosan ismeri a terepet (legalábbis el tudja hitetni, hogy így van), ami mostanra nem meglepő, hisz mondhatni a keménykötésű rendőrfilmekre szakosodott: a már említett Kiképzésért Denzel Washington Oscart vitt haza, de ő rendezte a S.W.A.T. – Különleges kommandót, és Az utca királyai is felfogható ennek a mostani zsarus filmjének előtanulmányaként, miként a Nehéz idők is ugyanannak a kegyetlen, sötét világnak egy-egy fejezetét mutatja be.

A terepismeret mellé olyan hangvételt választott, amelyet csak erősít, hogy a páros fehérbőrű tagja (Jake Gyllenhaal) végig kamerázik, ráadásul két kamerával, a másikat társára (Michael Pena) rakja, egy iskolai projekthez rögzíti életüket. Így aztán sokáig eldönthetetlen a néző számára, hogy mikor látja ezeknek a kameráknak a képét, és mikor egy a cselekményben nem szereplő, láthatatlan filmes stábét. Ezzel az eleinte zavaró, de mégis hatásos trükkel (amelyet szintén láttunk már máshol, például az Idegleléstől a Cloverfielden át a Parajelenségig működni) éri el Ayer, hogy végül benne is legyünk a történetben, és kívül is. Ennél valóságosabb élményünk járőröző rendőrökről bajosan lehetne. Ayer még arra is figyelt, hogy a külső nézőpont se csorbítsa a jelenetek hitelességét, atmoszféráját, általában azok is a járőrkocsi fedélzeti kamerája által rögzített képek, vagy olyanok, mintha egy rendőrségi helikopterről készítették volna őket: zajosak, ide-oda ugrálnak. Tehát épp azáltal lesznek élvezhetőbbek, hogy kicsit élvezhetetlenek.

Jake Gyllenhaal, Michael Pena

A történet nem túlságosan bonyolult. Két rendőr – Brian Taylor és Mike Zavala – Los Angelesben szolgálnak és védnek, minek során olyan testvéri szeretet alakul ki köztük, ami miatt fél pillanatig sem gondolkoznak, ha a másik elé kell vetni magukat, hogy akár testükkel felfogják a társuknak szánt golyót. És a karakterek teszik ezt olyan meggyőződéssel és elánnal, hogy a nézőben fel sem merül, hogy röhögjön. Akkor viszont muszáj neki, mikor a rendőrőrsön egymással hülyéskednek, vagy két riasztás közt a kocsiban beszélgetnek. Ne számítsunk túlságosan magasröptű eszmefuttatásokra, ugyanarról beszélget a Los Angeles-i járőr, mint a váci szemetes: szex, párkapcsolat, munka.

Aztán ennek a két fiatalembernek az útja kereszteződik előbb a fekete gengszterekkel, majd a mexikói drogbandával. Ahogyan az egyik jelenetben a feketék vezére maliciózusan vázolja a képet: régebben mindenhol csak csirkét lehetett kapni, mára meg minden sarkon lett egy kibaszott taco-árus.

Ez a mexikói banda nagyon gonosz, értelmetlenül, mérhetetlenül gonosz, a film – mondjuk így – nem spórol a levágott fejekkel. A sokat látott néző joggal aggódik végig, hogy hőseink családi háttere (a mexikói zsaru első csaját vette el feleségül, gyerekei vannak, a fehér srác pedig előbb csak sms-ezik egy ír származású lánnyal, majd nem is olyan lassan a legkomolyabb fázisig jutnak) pusztán arra jó, hogy a magával az Ördöggel és démonaival vívó lovagokat legyen mivel zsarolni, vagy legyen kiknek sírni utánuk.

Fotók: PORT.hu

Nehéz lenne kiemelni embereket Az utolsó műszak stábjából, Ayer korának egyik legjobbja, de olyan embereket gyűjtött maga köré, akik ugyanezt a szintet hozzák. A mexikói bandavezér csaj, La La például – köszönhetően a teljesen ismeretlen Yahira Garciának – kiugrik a vászonról. Ahogy a többiek is. Michael Penáról ezentúl nem hisszük el, hogy nem rendőr. Jake Gyllenhaal pedig ugyan sokszor Jake Gyllenhaal maradt, a sztár, akit úgy ismertünk meg, hogy csak egy idegesítő mosolya van, meg egy nyúlkosztümös férfi a nyomában, de az esetek többségében, és ez hatalmas bravúr, sikerül a nézőt ebből kizökkenteni. Ezek talán a film legjobb pillanatai. Amikor – köszönhetően színészi teljesítményének – még róla is elhisszük, hogy egy nem túl bonyolult, nem is túl okos, de az igazságért bármikor meghalni kész átlagos hős.

Megjegyzés: a sors úgy hozta, hogy a Zsaru magazin sajtóvetítésén láttuk a filmet, csupa diszpécser, parancsnok, nagydarab, kopasz járőr közt. A mozi utáni beszélgetésekből szerencsére kiderült, hogy „teljesen hiteles volt az egész” sőt az is, hogy honi őrangyalaink is tudnak bőgni. „Megkönnyeztem, Misikém, a kurva anyját.”