A skandináv krimiszerzők közül talán Jo Nesbø áll legközelebb angolszász kollégáihoz: az eddig kilenc regényében szerepeltetett Harry Hole egyértelmű norvég válasz Lawrence Block Matt Scudderére. Megtört-kiégett alkoholista nyomozó, aki két másnap között a nagyváros mocskát túrja. 

Hozzá hasonlóan a Fejvadászok főhőse, az ugyancsak angolos nevű Roger Brown a szintén Block-hős Bernie Rhodenbarr távoli rokona, műkincstolvaj HR-esként éppúgy kettős életet él, mint Block könnyed hangvételű történeteiben a mellékállásban tolvaj antikvárius – bár egyelőre regénysorozatot még nem kapott. Brown arrogáns, önző, pofátlanul magabiztos és gazdag szociopata, aki leplezetlen kéjjel kínozza áldozatait a felvételi beszélgetéseken, és akinek magánéletét is átszövik az önös machinációk. Felsőbbrendűségének tudatában játszik élőszereplős sakkot kollégáival és a hozzá közel állókkal egyaránt, mígnem méltó ellenfélbe ütközik, a sármos ex-kommandóson már nem fognak a kilenc lépcsős vallatási technika pszichológiai trükkjei, és egyébként is mindenben Brown előtt jár egy lépéssel. A kisebb konfrontációk után megkezdődik az elbizakodott kiskirály pokoljárása.

Az egyes szám első személyben megírt regény feltárja Brown pragmatikus gondolkodásmódját, a gátlástalan HR-es jeges cinizmussal tekint a körülötte lévő világ dolgaira, legalábbis amíg képes őket kontrollálni. A Fejvadászok ebből a szempontból a yuppie-kultúrát kritizáló, a kontrollvesztés tragikomédiáját felskiccelő amerikai irodalom – mint Bret Easton Ellis munkái vagy DeLillo Cosmopolisa – skandináv variánsa, melyben a szatíra szövete stabil zsánervázon feszül. Nesbø éppoly magabiztossággal formálja a csavaros cselekményt, mint Brown flegma belső monológjait, mindezt tetézve a Harry Hole-regényekből ismerős, groteszkbe hajlóan extrém sokkelemekkel – mint például egy kiadós búvárkodás a pottyantós vécében. 

Jelenetek a filmből

A Morten Tyldum által levezényelt friss filmadaptáció nem vállalkozik mindezek reprodukálására: a Fejvadászokból a vásznon elsősorban a vitathatatlan vizuális eleganciával levezényelt műfaji csontváz marad, melyben ugyan a komótosan építkező északi bűntörténetek megszokott ritmusának sokszorosával peregnek a fordulatok, ám a pikareszkig túlhúzott cselekményvezetést immár nem igazolja a szatíra jelenléte.

Pedig a felütés felettébb biztató: Brown szerepében Aksel Hennie szőke fürtjeivel bizalomgerjesztő jelenség, mint egy gyanúsan udvarias Klaus Kinski, filmindító monológja még Nesbø szövegét idézi, ám már a nyitányban egyértelműek a markáns hangsúlyeltolódások. Míg Nesbø-nél Brownt éppen egy jelölt faggatása közben ismerhetjük meg, ahol a fejvadász felvillantja vallatási repertoárjának minden aljas fogását, a film képrablással indít, amiből egyértelművé válik, hogy hősünk elsősorban profi tolvaj és csak másodsorban kegyetlen öltönyös. 

Ez a változtatás kettős funkciót szolgál: erőteljesebben kidomborodik a történet műfaji vénája, hiszen Tyldum a játékidő első harmadában szabványos heist-filmet működtet, az utolsó nagy buli eltervezésével és levezénylésével, emellett máris háttérbe szorul a fejvadász-cég jellegzetes miliője, ezzel deklarálva, hogy az adaptáció készítőit kevéssé érdekelte a direkt társadalomkritika – a filmben a fejvadász-motívum is elsősorban dramaturgiai célokat szolgál, mintsem bármiféle direkt kommentárt a közeg működéséről. (Így ha valaki ilyesmit keres, még mindig jobban jár az argentin A Grönholm-módszer szenvtelen pszichodrámájával.)

A képek forrása: PORT.hu

De a Fejvadászok legfontosabb változtatása mégsem a fókusz áthúzása szatíráról a műfaji sémákra, hanem a Roger Brown figuráján végrehajtott kozmetikai beavatkozások – melyek eközben persze szintén nagyban felelősek az előbbi háttérbe szorulásáért. A regénybeli karikatúrát – kezdve szinte önparódiába hajló világnézetével – a filmverzió mind emberibb vonásokkal ruházza fel, immár nem öntelt ragadozó, hanem eltévelyedett bárány, aki gyengébb pillanataiban még egy könnycseppet is elmorzsol bűnei felett. Miközben Tyldum – érthető okokból – visszavesz Brown legbrutálisabb próbatételeinek grafikus extrémitásából, azok értelmezési keretét is megváltoztatja. A fejvadász alámerülése a legmélyebb mocsokba, identitásának elvesztése (lásd a személycsere és a hajlevágás motívumát) majd visszaszerzése a regényben egyfajta penitencia, ami után Brown megerősödve – de nem megváltozva – bizonyítja újfent, hogy mégis ő a kakas a szemétdombon. Tyldum filmjében mindezek sokkal inkább egy megváltástörténet állomásai, Brown újbóli felemelkedése során nem csupán azt bizonyítja, hogy nincs nála életrevalóbb szociopata Oslóban, de ezzel egy időben a férfi őszinte emberi érzelmekről is tanúbizonyságot tesz – végül pedig ugyanabban a feloldozásban részesülhet, mint bármely tengerentúli tolvaj-kollégája.

 

 

Hála az eredetiben fellelhető cinizmus letompításának, a Fejvadászok által leginkább egy tempós és stílusos thrillerrel gazdagodtunk. Viszont aki Nesbø világát keresi benne, annak be kell érnie a viszonylag hűen felmondott sztorival – az igazi sokkterápia ezúttal elmaradt.