A címe csupán a könyvtáros-bibliográfusok és a net-adattárak számára rossz, mivel összecserélődhet (a világhálón már most össze is cserélődik) Vámos Miklós Félnóta regénycímével. Rossz hír viszont, hogy Tőzsér Árpád rákapott a kártyára. Az ördög bibliájára. Cimborál az ördöggel. Az új verseskötet első fele, első ciklusa (huszonegy számozott darabból tevődik össze): pakli. A második ciklus szétszórtabb: tépett vers-kártyalapok, képpel vagy háttal felfelé. S ez már összességében egyáltalán nem rossz, mert a Fél nóta: két fél, s így egész. Az első rész, az első fél fél, a második nótázik – a félelem ellen. A kettő közötti játéktérben – előbb a Nagy Kártyaasztal egyik, majd másik oldalán – helyezi el magát a vershős.
 |
A két fejezet eltérő poétikai építkezése, keverése a sokat tudó játékos Tőzsérnek köszönhetően épp annyira összetartozik, mint amennyire feleselőn elválik. A súlyos A Gyöngykapu kitárva sorozat címe Johann Sebastian Bach 140. kantátájából ered, az alvállalkozásokba kiadott (Ezüstkor, Szó-kromoszóma, Hommages, Okok, Fél nóta) másodiké – Visszatekintés a csillagokból – Alighieri Dante copyrightja. Bach és Dante neve a haláltudathoz, elmúláshoz való viszonyulásban mást-mást jelent, de a legmagasabb művészi kvalitásban, a halhatatlanság nimbuszában egyek, s így a nagyszabású kulturális kapcsolódással egymáshoz simítják az oda és az onnan, a még itt és már ott térfoglaló ciklusokat.
A „félnóta” csak látszólag a hetvenöt feletti életkorba érkezett egyén tréfás-komolyan vállalt „bolondossága”, mely főleg a kosztolányis rímfaragások, az Onto-libikókák, badarok, limerickszerűségek, parázna mondókák derűs-szellemes infantilizmusában engedi szabadjára magát. De az utóbbiak között sem kevés a példa, hogy a poéta, a lírai alany a csillagokból alátekintő „égi mása” a földi Theatrum Mundiban a múltját is jelenként látja: „Tele ózonnal a lég, / issza fű, fa, növedék. / Éleny, élet, oxigén, / ittalak már dosztig én!” E beteltség, bevégződés, a létről-leválás éppenséggel az első fejezet számozott verseinek tárgya. Tehát a fő szólam az alkonyi, őszi létezés számvető, szorongó-töprengő tudatosítása. Ének a semmi ellen, tudva: az ellen reménytelen – viszont a semmit talán be lehet díszletezni.
Ha nyolcvan felé közeledve a költő őszikés-télikés búcsúverseket ír, gyönyörűt alkothat, ám új utakon nem jár. Tőzsér Árpád azonban a kikerülhetetlenül közelítő búcsút csereként aposztrofálja, s ezzel e kissé elegyes kötetben mindenképp újat hoz. A 21. – amely a Bach-idézetet önmagában is mottóul kapja – így hegyezi ki háromszor négy sorát: „Leng majd talányos emlékként pár dal / a tagolatlan időben. – Ennyi. – / Vágyik a szellem más erő által / más létbe – néma képben pihenni. // Más a sok s kevés, más a jó s rossz már, / más a sötét és más a fény. – / A mélyben más én, valami rozmár- / féle szörny sír – torz, furcsa lény. // Nem mozdul, nem bőg, könnyezik némán, / egyetlen nagy csepp a szemén. / Ama Gyöngykapu leng így a félfán, / s vár helyére a csere-én”. Az egész verssorozat, 1. és 21. között, azt teszi érzékletessé, ritka nyereségeket és sok veszteséget elkönyvelve miként cserélődött el és fel a lehetséges idea-én, remélt én valaki-valami más, mégis vállalható – s épp most önmagát elbeszélő – egóra, s miféle cserék fordulnának még meg a képzelemben. A csere (csere-én) szóra ráfutó ciklus a mese- és babona-szám huszonegy verssel mögöttesen arra is utalhat, hogy az egyik hazárd kártyajáték, a közismert és közkedvelt huszonegyes éppen a (lap)cserélésben rejti kétséges lényegét, tagadhatatlanul vibráló izgalmát.
A bachi medencébe gyűjtött költemények bőséges mitológiai, filozófiai, irodalmi képzettársításokat, áthallásokat áramoltatnak. Oedip csókol, Atroposz ollója nyisszant, Kant olvasnivalóul nyílik ki a temetőben, elszivárog az „Alba Rosa”. Formaviláguk is változatos e strófáknak: kifordított szonett, majdnem-tercina, Poe-parafrázis holló-károgása, kicsit megcupfolt dal, türemkedő szabad vers hág egymásra. Alapvető megszólalás-eszköz a kérdés. Öt vers kezdődik kérdéssel, akár háromszorozva vagy ismételve a kérdőjeles mondatot. Az egész a „Mennyi mindent nem mondtál még el” – a „teli bőrönddel menni el” szindróma – kötetkezdő sora alá rendelődik, s versátvétellel (6.) a 2009-es Tőzsér-jelentkezéshez – Csatavirág (Lét-dalok) – is hurkolódik.
Helyet kér magának a kedély, virtus, humor is könyv első felében. A stikli szintén, például a 20. mozaik léphetsz – véghecc rímében. Megalapozódik a könyv második felének hangneme. Amelyben, a dantei szelencében persze például a Freudi badarok („…egy elhagyott motorcsónak / éppen jól jött a macsónak” stb.) nem lenne elegendő matéria (bár a Dal a szatócsboltról s még egy-két szösszenet remek). De ez a ciklus meg vissza-visszacsempészi előzményének tragikusabb hangját, iskolázott formakultúráját (a „zord Fölöttes Te” már a 17-ben regnált stb.). A Színbor, a Búcsúzás a természettől, végül a kötet dramatikus történet/történés jellegét kiemelő Epilógus révén a Fél nóta két fele kétfelől összezár.
A legelején az idézett „Mennyi mindent…” önmegszólítással helyzetbe hozott lírai alany a költő szerepében a legvégén a mindenig: Istenig jut el. Nem aktív, hanem passzív, elfogadó találkozásig. Nagyszerű szakasz – de nem szeretnénk (remélve, hogy eddig nem a semmit mondtuk) jót-mondással magunk „temetni” a költőt, mondja tehát ezt már, tovább teljesedő életműve éltetéseképp maga Tőzsér Árpád: „Hajlik erre meg hajlik amarra, / szólítja, ami nincs, önmagát, / s honnan is tudná, hogy ilyenkor Isten / hajtogatja, mint szél a fát”.