Per Petterson: Átkozom az idő folyamát
2012.08.23.

Repedések, törések keletkeznek egy látszólagos nyugalomban lévő felületen. Ez a felület a regény főhősének, Arvid Jansennek az életérzése. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

Mindaz, ami eddig történt vele, családjához, a régi énjéhez való viszonya, különösen pedig a mindig szótlan zártságban és kikutathatatlan messzeségben rejtező anya figurája hirtelen problematikussá lesz. Egyszerre történik két olyan esemény, amely a gyorsan táguló repedéseket hamarosan feldolgozni képtelen szakadékká változtatja. Arvid házassága zátonyra fut, a felesége válni akar tőle, az anyjánál pedig előrehaladott rákos betegséget állapítanak meg.

A látszólag egyszerű regényszerkezetet még jobban egysíkúvá teszi az az ábrázolási mód, amellyel Per Petterson az életrajzi elemeket tartalmazó drámai helyzetet kibontja. Csak kettejükről kapunk határozott, éles képet, minden, a történésben fontos szerepet játszó mellékalakot szinte teljesen kiiktat, töröl a mesterien megszerkesztett képről. Hiányuk azonban még intenzívebbé teszi az író azon célját, hogy a főhős mindent magából, a saját emlékeiből, tapasztalatából próbáljon meg értelmezni, s hogy az előtte lévő nagy feladat, az anya életének, sorsának, a számára való egyediségének a felfejtése közelébe jusson. A regény az anya alakjának valamiféle visszavétele, arra való sikertelen próbálkozás, hogy a harmincas éveinek végén járó Arvid szinte magáévá tegye, kisajátítsa a betegségében önmagába fordulót, s ezáltal kapjon valamiféle új esélyt a maga életének megértésére. 

A szikár, késő őszi táj, Dánia északi partja és egy sziget – ahová az anya sebzett lélekkel menekül az Oslóban élő családjától: a szülőhelye, ahonnan egykor elszakították, s ahol első gyermekét még szégyenteljes titokként, mint hajadon, megszülte – mintegy lelki tájként is értelmeződik, ahol az emberek képtelenek a megnyilvánulásra, a kitárulkozásra, ahol a jeges szél, a kihalt dűnék borította sivárság örökké hallgataggá teszi az itt élőket. A titok az olvasó számára sem lesz beszédes. Hiába a sok-sok, lelki sebeket feltáró mély elemzés, a lírai képekkel ékes és néha kissé érzelgős önboncolgatás, az anya magában őrzi egész életének, korai megbántottságának minden titkát. Sosem vall, mindig csak hárít. „Azt hitte, ismer engem, pedig tévedett... Nem követte a fejleményeket, tekintetét másfelé vetette. Mikor hazatértem, nem tudta, honnan jövök, mikor elmentem, nem kérdezte, hova indulok.” (52.o.) 

A korai gyerekkor egyszerű szegénysége, a gyári munkásként dolgozó szülők életének környezetrajza, Arvid „sorstalansága”, amint képtelen megtalálni helyét a világban: az egyetemet ott hagyja, munkásnak áll, kommunista lesz, magát a „negyedik osztályhoz”, vélhetően a társadalom szélére sodródók közé sorolja, amelynek nem lehet köze az öntudatos munkássághoz sem; szerelme is egy, a szülei által kitaszított középiskolás lány. A regény világa ekképp semmi nyomát nem mutatja az északi országok vélt jóléti társadalmának. Családon belüli helyzetét is problémásnak érzi, hiába hasonlít az apjára, egy idegen a nyaralás során fogadott gyereknek, esetleg „Magyarországról menekültnek” nézi. Az anyához való mély és egyre erősebb, már-már oidipuszi vonzódás még bonyolultabbá teszi a családban betöltött szerepét. „Törvényen kívül akartam lenni, mint anyám és a bátyám, hozzájuk akartam tartozni, osztozni akartam a fájdalmukban, és éjszakánként az utcákat járva keresni a valódi otthonomat.” (112.o.)

A regény jelene 1989, a berlini fal lebontásának éve, és tágabb értelemben is valamiféle nyitásra készül a világ: mintha az addig élhető életformák kiüresedése, folytathatatlansága is megbújna a két főalak sorsa mögött. Dánia az anya számára az egyetlen érthető és élhető valóság, a referencia, amelyből számára már csak egy koszlott nyaraló és a temetőbeli sírok maradtak. Az úton visszafelé azt a helyet keresi meg, ahol ezt a világot elveszítette, ahol titokban megszülte első gyermekét. Ezen az úton kísérője öreg barátja, Hansen, mintha Hermész lenne, szótlan és mindent tudó. Ezen az úton visszafelé nincs már szüksége senkire. Arvid fölösleges harmadikként csak zavarja az anyát, hogy a múlt fenekére nézve megpillantsa, amit elveszített. A regény ennek az anyakeresésnek a kudarcát meséli el roppant finom, néhol túlzottnak tűnő visszafogottsággal, amely az olvasóban minduntalan a mitológia zártságába rekedt embersorsot példázza. Épp így megkérdőjelezhető a regény kissé teátrális befejezése is, amikor az anya a sziget partján állva váratja a fiát, miközben a messzi szülőföldjét kémleli: „Letéptem pár elszáradt homoknádszálat, és azt rágcsáltam. Az érdes növény felsértette a nyelvemet. Aztán leszakítottam egy maréknyit, a számba tömtem, és rágtam teljes erőből, miközben vártam, hogy anyám felkeljen, és elinduljon felém.” (231.o.) Ahogy a kétféle testi szenvedés nem ekvivalens, úgy a sorsok is más síkokon való mozgásukban elkerülik egymást.

Az anya messzire révedő alakja olyan ebben a zárójelenetben, mint aki egy végleges és fel nem oldható pillantást vet az alvilágba.
 
Szerző:  Per Petterson,  Cím:  Átkozom az idő folyamát,  Fordította:  Földényi Júlia,  Kiadás helye, éve:  Budapest, 2012,  Terjedelem:  231 oldal,  Ár:  3250 Ft