A 2008-as Reykjavik-Rotterdam a szigetország hamisítatlan all-star produkciója volt: a forgatókönyvet az az Arnaldur Indriðason jegyzi, akinek Erlendur-sorozata magyarul is olvasható, a főszerepet a 101 Reykjavik és szintén Indriðason regénye alapján készült Vérvonal rendezője, Baltasar Kormákur vállalta, körülöttük pedig felvonult az izlandi színészvilág színe-java, Ólafur Darri Ólafssontól Ingvar Eggert Sigurðssonig (csupa ismerős név, ugye?). Az alig másfél órás mozi bezsebelt számos helyi díjat, indították Oscarért is, de végül jelölést sem kapott, tisztességgel levezényelt és némi északi humorral megtámogatott bűntörténete ahhoz már nem volt elegendő, hogy az Akadémia figyelmét is elnyerje. Hollywood figyelméhez viszont igen.
Az „északi invázió” az elmúlt néhány évben vált igazán markáns jelenséggé, a jéghegy csúcsa kétségkívül a David Fincher által újraforgatott (újraadaptált?) A tetovált lány, miközben a felszín alatt olyan hamar feledésbe merült fércművek rejtőznek, mint Lars von Trier Birodalom-sorozatának átirata Stephen King közreműködésével (A félelem kórháza). A többség azonban nem az előbb említett borzalomfilmhez hasonló mozgóképes roncs, pusztán középszerűségével tüntet: az Engedj be! vagy A testvéred feleségét… ízlésesen és főképp stílusosan kivitelezett tengerentúli újráinak elsősorban az róható fel, hogy a forrásműveket ugyan megfosztják azok „skandinávságától”, a nemzeti sajátosságokból fakadó (innen nézve) egzotikumuktól, de cserébe nem kínálnak igazán egyedi olvasatot. A Csempészekre ez fokozottan igaz: a Reykjavikból New Orleansba átültetett történet északi couleur locale nélkül nem több egyszeri és ezerszer látott gengsztersztorinál, melyben a börtönviselt mestercsempész (Mark Wahlberg) kénytelen belevágni egy utolsó nagy akcióba.
 Mark Wahlberg és Ben Foster |
Kormákur filmje a középsúlyú ligában indult, a fesztiválközönségek által meglehetősen respektált és Izlandon már egyszemélyes intézményként működő rendező nem villog provokatív gesztusokkal (mint néhány éve a saját thrillerét nagyjából képről képre újraforgató Michael Haneke tette) és nem is kapott azonnal kiemelt projektet (mint a Tsotsi Oscar-díja után az X-Men kezdetek: Farkas blockbusterét barkácsoló dél-afrikai Gavin Hood). A Csempészek – hasonlóan például Antal Nimród A szállítmányához – nehezen elrontható, de egyúttal kevés izgalmat is rejtő biztonsági játék, amely jelen formájában nem igényelt volna többet egy derék alsó-hollywoodi iparosnál. Talán jobban is járt volna vele: Kormákur ugyan járatos a sötét hangulatú bűntörténetekben – lásd például első Hollywood-közeli vállalkozását, az Út a mennyországba című noir-melodrámát vagy a már említetett Vérvonalat –, de egy csavaros(nak szánt) akcióthrillerhez nem sokat tud hozzátenni.
Míg a Rejkyavik-Rotterdam minden erényével együtt is inkább csak egy szórakoztató ujjgyakorlat volt, a Csempészek tiszta erővel feszül neki, hogy bizonyítsa saját komolyságát, aminek legfontosabb és nem túl örömteli eredményeképpen a játékidőt a barátságos bő nyolcvan percről sikerült feltornászni majd’ két órára. Az adalékok nagyrészt – néhány kivétellel, mint például a panamai rajtaütés felstilizált akciójelenete – a cselekmény túlbonyolítását szolgálják, ahogy korábban egy fordulat volt, most kettő, a felduzzasztott szereplőgárda és az egyszerű, de túlcsavart sztori pedig végül inkább dolgozik a befogadói élmény ellenében, mint mellette. Becsülendő vállalkozás, hogy a Csempészek végül David Mamet trükkös bűntörténeteinek (Játékos végzet, Az arany markában) babérjaira tör, de sem a rendező, sem az új forgatókönyvet jegyző Aaron Guzikowski nem képes bűvészkedés közben a feszültséget is egyenletes szinten tartani, így a bónuszcsavarok egyetlen emlékezetes eredménye, hogy az eredeti kellemesen ironikus zárlatát felülírja egy naplementésre kerekített happy end.
 Kate Beckinsale és Mark Wahlberg (A képek forrása: PORT.hu) |
A Kormákur szerzőiségének szellemét idéző változtatások elsősorban a Csempészek drámai vonalát erősítik. A Rejkyavik-Rotterdamhoz képest előtérbe tolja a család szerepét – például azáltal, hogy a történetbe illeszti a főhős apjának figuráját –, ami az eredetiben anyagi kényszer volt, itt hangsúlyozottan a vérségi kötelékek okozta kényszerpálya, felidézve ezzel a rendező korábbi munkáinak világlátását, a 101 Rejkyavik sikamlós kisvárosi szatírájától A tenger modernizált királydrámájáig. De a sematizmus megtöréséhez mindez meglehetősen kevés, ahogy a skandináv gengsztervígjátékok nyomokban felbukkanó humora (lásd például a Giovanni Ribisi alakította gonosztevő többszöri elverésének running joke-ját) sem képes megtörni a Csempészeket uraló gyorsfagyasztott egyenstílust. A hírek szerint Kormákur már leszerződött egy függetlenkiadós képregény hollywoodi adaptációjára – 2 Guns, szintén Marky Markkal, szintén bűnügyi történet –, csak előtte még hazaugrik lezavarni egy izlandi filmdrámát. De a Csempészeket elnézve egyelőre úgy fest, az érthető anyagi megfontolásokon túl mindezért kár ennyit utazgatni.