Egy vetélkedő – s persze minden gyártott műsor – sikeréhez nemcsak jó forgatókönyv kell, hanem olyan lebonyolítók, akiknek a személyisége eleve garantálja a minőséget. Ebben az esetben könnyen megtalálták őket az irodalmi szerkesztők, csak át kellett ide ültetni a Lyukasóra asztaltársaságát, s kibővíteni szerkesztői hajlamú színidirektorokkal, verset mondó-író színészekkel.
 Nyugat 100 – A vetélkedő. Forrás: mtv.hu |
Nem is vetélkedő ez igazán, bár van irányt szabó műsorvezető és válaszok utáni díjazás, de itt csak nagyjából mennek úgy a dolgok, mint a hivatásos társprodukcióknál. Sokkal inkább beszélgetőműsor, amit a versenyszerűség játékosabbá színez (legalábbis az utóbbi adásokban, a korábbiakban olykor akadozott a szabályok betartatása), egy nem rosszul kitalált keverék, aminek – akárhogy és akárhányszor nézzük – a szereplők egymás közti diskurzusa a legélvezetesebb része.
A feladványok változatosak: ki írhatta és kinek, esetleg kiről, néha fiatalkori versek – például Ady első, nyomtatásban megjelent, nyolcadikos gimnazista korában Zilahon leközölt, Kossuth halálára írt opuszának – felismerése, szinte minden alkalommal valamely szerzők modorában írt riposztok megalkotása, fiktív párbeszédek előadása, képzeletbeli apróhirdetések feladójának azonosítása.
 Nyugat 100 – A vetélkedő. Forrás: mtv.hu |
Ez utóbbiak néha kedves életpillanatokra derítenek fényt; Tersánszkyról például az ebből a feladatból induló eszmecseréből tudhattuk meg, hogy fiatalkorában kőművessegédként és zenebohócként is dolgozott, kellemes énekhangja volt, több hangszeren játszott, a furulyáját mindig magánál tartotta, s egy alkalommal – jóval később – Lator Lászlónak „hálazenélt” is vele az Európa Kiadó hivatali szobájában.
Babits hirdetése borongósabb hangulatú lehetett volna: „Kétezer-ötszáz kötetes ritka könyvgyűjteményemet nyugdíjra cserélném. Vasalt ruhát, görög mítoszokat beszámítok. Kalandorok kíméljenek!” – mivel a kommün után büntetésből valóban megfosztották a nyugdíjától, így egy ideig nehézségekkel küzdött. Az utolsó mondattal azonban barátságosabb vizekre evezünk: Babits félt a nőktől – jelentik ki az irodalomtörténészek (Lator és Várady Szabolcs) egybehangzóan, s már jönnek is a sztorik. Felidézik azt az időszakot, amikor Babits befogadta a nőrajongó Szabó Lőrincet, s az összeismertette őt Tanner Ilonkával, azaz Török Sophie-val. Aztán Hegedűs D.Géza „megkéri Ilonka kezét” – Bíró Kriszta helyettesíti – s olyan jól csinálják, hogy a néző meg van róla győződve, pontosan így, ezekkel a tétován eldadogott szavakkal zajlott le az aktus a New York kávéházban is.
 Mácsai Pál az adásban. Forrás: mtv.hu |
Az egyik adás Tisza István miniszterelnök – modern művészetről szólván tőle nem szokatlan – ítéletének idézetével kezdődött, miszerint „Ady és a Nyugat levéltetűk a kultúra pálmafáján”, ami elő is hívta az ideillő feladványokat. Mácsai Pál és Hegedűs D. Géza két lap, a befutott Magyar Figyelő és a még csupán háromszáz példányos Nyugat nevében érveltek egymás ellenében, majd Szabó T. Anna és Lator László olvasták fel – a Nyugatosok nevében – Tiszának szóló válaszlevelüket.
Kevés a politikai jellegű kérdés, bár a világháború és a kommün alatti szereplések, majd az utána következő retorziók előkerülnek, ez a vonal mégsem hangsúlyos a műsorban. A vendégek néha jókat pletykálnak, főleg ha a magánélet kerül terítékre. A Karinthy-família élete erre kiválóan alkalmas, de – mint mesélik – Kosztolányinénak sem kellett a szomszédba menni vitriolért, ha a többi nyugatos író feleségét kritizálta.
 Hegedűs D. Géza az adásban. Forrás: mtv.hu |
Ki a jellemzett apa? – szól a kérdés két levélrészlet hallatán. Ezekből meg az derül ki, hogy a nemrég elhunyt Tóth Eszter gyermekként sokáig nem is tudta, hogy az édesapja jelentős költő, azt meg főképp nem, hogy az otthon többnyire mosolygósnak látott Tóth Árpád szomorú és komor versek szerzője. Ezzel szemben Karinthyéknál még a szakácsnőnek is el kellett ájulnia ura írói nagysága előtt. És még sorolhatnám: hogy Móricz miképpen nem mert megjelenni a papos kinézetűnek lefestett Osvát színe előtt, s hogyan született meg a Hét krajcár, és hogy Füst Milán hét éves korában döbbent rá, hogy mások vacsorázni is szoktak…. De inkább nézni kell a műsort.
Ami egyre oldottabb és könnyedebb hangulatú. A szereplők a szabályokat érvényesítő közjátékokat is nagyvonalú flottsággal kezelik, mégis fura egy kissé, hogy az alkotói-szerzői és az interpretáló feladatokat – végülis valamennyit – pénzbeli juttatással értékelik. Még ha a korabeli koronát, illetve – a hatodik, 1926-nál járó adástól – a pengőt használják is fizetőeszközül. A nyeremény azon nyomban ki is fizetődik, az adás végén összeszámoltatik, de a kedves nézőt csöppet sem érdekli, hogy volt-e mérhető (?!) differencia a két versenyző csapat között. (Mert nincs is.)
(Az a pénz különben is rossz ómen, még az egyébként okos, értelmes műsorvezetőt is tévutakra viszi. Ugyanis minden adás kezdetén bejelenti, hogy háromezer korona/pengő van a szelencében. Abban ugyan nehezen, mert az olyan kicsi, hogy elfér egy tenyérben, legfeljebb zsebben. Jó, lehet, hogy Pandora szelencéje ennél picinykét bővebb volt, de sem az övében, sem máséban nem tartottak bankókat, esetleg csörgedező aprót.)
 Bálint András az adásban. Forrás: mtv.hu |
S ha már televízió, valamit a látványról. A stúdiókép és a fotografálás legalább olyan bonyolult, mint a játék menete: a kivetítőkön állandóan pergő mozgóképi dokumentumáradat örökké imbolygó hátteret fest a stúdió falára. Ez ugyanolyan zavaró, mint a közönség állandóan felcsattanó – mert utólag rávágott és showműsoros megoldásokra emlékeztető – tapsa. De szerencsére ezt a műsort még a honi tévézés (jobbító szándékú) kísérletező kedve sem rontja el.
A vetélkedő adásai az alábbi linken megtekinthetők:
Nyugat 100 – A vetélkedő