Ha sűrűn nézzük a National Geographic vagy a Discovery Channel ismeretterjesztő filmjeit, valószínűleg épp eleget tudunk már az eboláról, a SARS-ról vagy a H1N1-ről. Ismerjük az epidemológus, a pandémia vagy a rezervoár fogalmát, és vírusfertőzésekre lebontva minden tünetet kívülről fújunk. Hogy ezek után kell-e nekünk egy újabb világméretű járványt bemutató mozi, nagy kérdés. 

Mondanám, hogy persze, jöhet, már amennyiben hozzátesz valamit a zsánerhez vagy más szemszögből közelíti meg a témát (lásd: Hétköznapi pár), de Steven Soderbergh Fertőzés című filmje nem hat különösebben az újdonság erejével. Dicséretére váljon, hogy tényleg a fent említett csatornák választékát vette alapul: a lehető legrealistább mozi, ami a műfajban eddig megjelent, ám tartalmilag nem különösebben eredeti, ráadásul szerkezetileg sem több, mint egy másik Soderbergh-film (Traffic) variációja. Abban azt láthattuk, hogy a drog hogyan jut el a felhasználótól a fogyasztóig, és eközben hány embernek biztosít munkát és megélhetést, itt a struktúra ugyanez, csak egy rejtélyes vírussal kapcsolatban: az új halálos törzs felbukkanása a betegektől a járványügyis dokin át a szenzációra éhes bloggerig és a politikusig valamilyen szinten mindenkit megérint.  

Soderbergh realista katasztrófafilmet rendezett, amit „feldobott” kicsit egy krimiszállal – a történet a második naptól indul, amikor is Gwyneth Paltrow hazatérve egy hongkongi üzleti útjáról rondán köhögni kezd, és pár napra rá elhalálozik. A gépezet beindul: járványügy, WHO, immunis férj (Matt Damon), karantén, hisztéria, kutatás a vakcina után és gíy tovább. Közben telik az idő, amit a képfelirat is sűrűn jelez, és még mindig nem tudjuk, mi történt az első nap (amit, ha eleget nézzük a Discovery-t, amúgy is tudunk előre: megint a denevérekre verik majd a balhét). 

Hogy a rendező tényleg beleásta magát a témába, arra az idegesítő blogger, Alan (Jude Law) figurája az ékes példa: ő az, aki a „kulturális vírust”, vagyis a mémet terjeszti az interneten azzal, hogy különféle összeesküvés-elméleteket gyárt és egy homeopatikus szert reklámoz. Ha még egy számítógépvírus is bejönne a képbe, teljes lenne vírus-ügyben a felhozatal, így azonban be kell, hogy érjük egy halálos biológiaival és az elmét fertőző mémekkel.

A rendező próbál elkanyarodni a katasztrófafilmek megszokott sablonjától azzal, hogy sem központi hős karaktert nem szerepeltet, és az utolsó percben kifejlesztett vakcina sem menti meg kedvenceink életét. A véletlenszerűség – mint a járványok sajátja – uralkodik a filmben is: az össznépi haláltáncban senki sem tudhatja, kit kérnek fel a következő fordulóra. A szimpatikus karakterek sorra elhaláloznak, a kevésbé szimpatikusak viszont túlélik, és hogy tényleg nincs a dologban semmi rendszer, ez megfordítva is igaznak bizonyul: akad, aki „megbűnhődik” a vétkéért (Paltrow karaktere úgy fertőzi meg Chicago városát, hogy hazafelé tartva Minneapolisba megáll a szeretőjénél), míg a szimpatikus járványügyis (Marion Cottilard) megússza még azt is, hogy a kínai gócpontban tartózkodik. A járvány a közösség betegsége – az énhatárok fellazulnak, az egyén elveszíti az individualitását, nem számít ki volt a járványt megelőző időszakban. 

Épp ezért a film legjobb képei és jelenetei azok, melyek a rend teljes megborulását ábrázolják. A kiégett autók, a betört kirakatüvegek, a kihalt, szeméttől felgyülemlett utcák, a hullazsákokba pakolt tetemek, a kontrollt vesztett lakosság, a fosztogatók és a tömegsírok egyértelműen jelzik, hogy mekkora nagyképűség is az emberiség részéről azt hinni, hogy a fajunk az evolúció csúcsán áll. Mire megtaláljuk egy vírus ellenszerét, az mutálódik, ellenállóbbá válik, vagy felbukkan egy másik, még halálosabb vírus, és minden kezdődik elölről. Mi már rég meghaltunk, de a vírus tovább él egy őserdő mélyén, egy fáraó sírjában, arra várva, hogy egy gazdatest a közelébe kerüljön, és újra kezdhesse az életciklusát. És ez a biológia egyik általunk „legprimitívebbnek” tartott molekulahalmaza, olyan egyszerű szervezet, melynek még anyagcseréje sincs, ám a saját szaporodásához szükséges összes információt önmagában hordozza. Ha Steven Soderberg mozija nem is váltja meg a világot, arra mindenképpen kiváló apropó, hogy mindezen elgondolkozzunk, és hogy a Kate Winslet alakította dokinő tanácsát megfogadva mostantól kevesebbet nyúlkáljunk az arcunkhoz.

 

Vö. Oláh-Badi Levente: Just another antivirus movie