Domb gyomrában búvó hangár. Rácsos ágyak. „Kiállítótér”. Gyufás skatulyákból épített kulcstartó, barna bakancs, felvágott hasú gitár, többek között. Meg egy ceruzaelemes szódásszifon. Ne érjünk hozzá a kiállított relikviákhoz, figyelmeztet Sisso, az újságíró-kritikus, majd lepedőnyinek tetsző papírost finoman rezgető keze a „húrokba csap”. Nehéz lenne pontról pontra felidézni, miről is szól a felvezető szöveg. Leginkább a színészekről, a színházi alkotókról, a „szakmáról”, akik – ellehetetlenítvén – fel- és kiszorulnak térből, időből. A Bázisra. Egy diliházba. Elmegyógyintézetbe. Ezért a megannyi rácsos ágy. Elhangolódunk dúrba, rögtön az elején, ha lehet ilyet mondani; még ha a hangár egy találó mondatfelirata valami olyasmire kér is: „Sose kételkedj abban, hogy minden dal A-moll-ban van!”
 Egger Géza és Lábodi Ádám e.h. |
S valóban, ha tovább fúrunk színházba, zenébe, értelmet nyerni látszik a tény, hogy „minden dúr skálához tartozik egy relatív moll skála”, és A kővendég léptei című előadás talán efféle moll skálája a kiindulási alapnak választott Moliére és Venyegyikt Jerofejev szövegeknek. Egy kicsit „szerelmes” (nagyon kicsit), kicsit könnyed (eléggé), s miközben azt állítja-gondolja magáról, hogy a SZÍNHÁZ-ról szól, kicsit sem drámai (vagy csak alig).
Mert valójában mi történik a „színpadon”, a hangár belső, emeletes ágyakkal szegélyezett csupasz terében? A kővendég léptei és alkotógárdája úgy próbálja definiálni önmagát, azzal kanyarít formát maga köré, hogy a nézőt felülteti. Az ágyakra. Hogy – akárcsak a színészek – bevonódjunk a játékba, a történet terébe, 35-be vagy 36-ba. Láttunk már ilyet, ültünk más színészek közt, ők meg köztünk. De az igazság az, hogy sehogy sem jutunk ötről a hatra. Az előadás értékéből nem vonna le persze, hogy inkább tekinthető hosszúra nyúlt zenés, performansz-művészeti munkának, mint formakereső (vagy bontó), bátor-harcias színházi előadásnak, de az mégiscsak bosszantó, hogy a nézőt körmönfont egyszerűséggel művészeti belügyekkel traktálja, s csak kevéssé képes felülemelkedni a megélhetési-művészeti szappan-o-parán. De mégha ez az egzisztenciális vagy milyen rettegés egészen zsigeri volna! Ha nem a Hazám, hazám, te mindenem!-be és Schneider Fáni nem létező piros fodros szoknyájába bújtatottan, implicite jam-elődne a sanyarú művészsors, a kényszerű-gagyi közízlés szolgálata feletti bánat. Ha nem válna az időről és létről folytatott polémia modorossá és keresetté, a színházcsinálás és a zenélés pedig puszta ürügyévé.
 Az előadás tere. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Mert, míg orientálódni próbálunk térben és időben, aközben a zenészek zenélnek; a dobos láncot perget végig hangszerén, vagy fapálcákat zörget halomba, máskor meg hegedül; a nagybőgős egy cintányért húz el vonóval. Derülünk rajtuk, az ötleteken, a „múzeumból” előkerülő tárgyakon, a mintegy másfél órás muzikális darab-építményen -még a Kata meg Bianka (?)-keresésen is egy kicsit. De nem hessegethető el az a kellemetlen, az elmegyógyintézeti emeletes ágy nyújtotta magaslati levegő ellenére is fojtó felismerés, hogy cudar egy világ az, ahol mindenki, még a színész is, csak a saját bánatát és örömét játssza, amelyhez nekem maximum annyiban lehet közöm, amennyiben hajlandó vagyok a sok üres, de a jelentésesség látszatát keltő szabad, rögtönzéses formában meglátni a működési elvet. Hogy, miként a színészek (akikre hol kalapot, hol öltönyt dob a magasból istenként vezénylő rendező, Kárpáti Pál), mi is csak dróton, zsinegen rángatott bábok vagyunk, übermarionettek, érzéstelenítőnek elhúzott nótával.
Ha már a színház sem hisz a kimondott szó, a tett igazában, ha csak a saját „belügyei” érdeklik, akkor mivel különb, mint az a valóság, aminek tükröt állítani szándékozik?
Vö. Ady Mária: Sose halunk meg
Zsedényi Balázs: Biztonságos távolból