Pedig nagyon igyekeztem, jegyzeteltem, forgattam a lapokat, feszült figyelemmel követtem a hosszú sorokon át kígyózó gondolatmeneteket, de végig ott kísértett a gyanú, hogy kár a gőzért, nem fogom megtudni. Így végül is a szöveganyagot, a szöveg anyagát érzékeltem, azt, ami, sajnos, elfedi a talányt. Lefojtja, eltolja.
Az első novella még azt a hitet kelti, hogy az itt felbukkanó Gréti története bontakozik ki a továbbiakban, esetleg regényszerűen összekapcsolódnak az apró fejezetek. De miután a harmadik novella végével eltűnik a nő, vele együtt az egyes szám harmadik személyű elbeszélésmód, ez az olvasói elvárás felfüggesztődik. Hiába, hogy a későbbiekben újra megjelenik Gréti egy-egy családtagja, annak egy-egy élettörténet-szegmense, immár lehetetlenség összefogni a sorsokat, életeket. A szöveg szakít a korábbiakban alkalmazott elbeszélésmóddal, új szereplőket sorakoztat fel, és burjánzani kezdenek az egyre kibogozhatatlanabb élettörténetek.
Ehhez a burjánzáshoz nemcsak a hihetetlenül összetett mondatszerkesztés járul hozzá, hanem az elhallgatások, kihagyások, utalásszerű narratív megoldások. Amiből arra következtettem, hogy talányos akar lenni a kötet. Akkor viszont miért kínálja fel azt a rengeteg bölcsességet, fárasztó álaforizmát? Példaként néhányat megemlítek: „A fizika törvényeit egyedül a képzelet írhatja át” (43.o.); „[V]alamivel negyven után az élni akarás a legfájóbb miértje a létezésnek.” (110.o.); „Az emlékezés sebessége és iránya, akárcsak a fényé, matematikailag is bizonyítható” (168.o.) Hirtelen lerövidülnek a mondatok, és a sok kanyargó, összefonódó gondolat belefut egy ilyen tömör mondásba. Miért?
És miért, hogy ezt követően visszatér a megszokott (?) szövegdinamika, melynek megfelelően a hosszú sorokban kígyózó gondolatok mellékmondatai állandóan kivezetnek a kontextusból, oda nem illő metafora-labirintusokba futnak, melyek aztán sehova nem vezetnek. Nem engedik, hogy visszatalálj a követendő gondolathoz. Miközben a szöveg elvárná, hogy visszatalálj. Sőt, mintha azt kérné, hogy az egyik történet lányszereplőjének szoknyája alól pergő mészport (103.o.) hozd kapcsolatba a nagynéni, Klió megerőszakolás-jelenetével (187.o.). Nem hozod, mert nem tudod, csak észreveszed, hogy ezt akarja. Ehhez viszont nem ad elég támpontot, mert nem elég csábító, ahhoz, hogy a nyomába eredj. Ha már ledérkönyv, csábíthatna jobban. Könnyedebben. Több játékossággal.
Ehelyett viszont inkább azt érzékelem, hogy akaratos szöveg A test hangjai. Vannak elképzelései, sőt, nagyon erős elképzelései vannak. És nemcsak az emlékezetről, az időről, a családról, férfiakról és nőkről, hanem önmagáról, szövegszerű elrendeződéséről is. Azt hiszem, leginkább a „túlcsordultság” (134.o.) kifejezésben ragadható meg Király Kinga Júlia szövegének szervezőelve. Hozok erre is egy példát: „Életében először, és anélkül, hogy tudott volna róla, belső idejének zökkenőmentes egymásutánjába beékelődtek a külső tényezők, majd a folytonosságot is szétszabdalták annak rendje és módja szerint.” (102.o.) Nincs ember, aki ezt elsőre végigolvassa. Vagy van, de akkor az Prousttal kel és vele is fekszik, a kettő közötti időt pedig azzal tölti, hogy értekezést ír róla.
Ilyen olvasót akar magának a szöveg, és ez semmiképp nincs összhangban azzal, hogy a borítón ledérkönyvként csábít, kötetcímében a test hangjait ígéri, az egyes novellákat pedig kulináris élményekhez címezi. Az is eszembe jutott, hogy talán a kiadói marketing vonja be egy olyan harsány mázzal a könyvet, amellyel szembeszegül a szöveg, nem enged neki, többet akar. Nem beszélve arról, hogy a ledér sem ledér Király Kinga Júliánál, hanem egy minden ízében érzéki, szerelmes nő, akit általában alaposan megcsúfolnak, hogy finoman fejezzem ki magam. Aki minden ízében fáj. Márpedig a ledér semmilyen jelentésében nem fáj.
Az viszont nagyon fájó tud lenni, ha egy kötet másnak adja el magát, mint ami. Könnyen meglehet, hogy a kortárs magyar irodalomnak nagy szüksége lenne egy ledérkönyvre, de ezt nem Király Kinga Júlia jelen kötete fogja megtestesíteni. Ez a könyv sokkal súlyosabb, éppen ezért elmerül a sok felfakasztott történetfolyamban, mondatáradásban. Eközben pedig vajmi keveset árul el a test hangjairól, leszámítva egy-két zenei eszmefuttatást, illetve, hogy a böfögésben „csak a test fantáziál, s ez a lélek fantáziáinál sokkal kevésbé takarnivaló” (82.o.).
De mintha maga a könyv is zavarban lenne saját rendeltetését illetően – és itt nemcsak az előzőekben fejtegetett narratív zavarra gondolok, hanem arra, amit az utolsó szövegdarab narrátorának kérdése generál: „vajon habosra lehet-e turmixolni az emberi könnyeket?” (209.o.) Mert, ha mégis meg kellene fogalmaznom, leginkább másról sem szól a könyv – habosra turmixolt emberi könnyek, igen, talán ez lehetne a kötet központi metaforája. A fájdalom, a csalódás, az önámítás, a viszonzatlan szerelmi szenvedély, az érintésképtelenség, az önátadás lehetetlenségének könnyeiben áznak ezek a történetek. De mintha ezt nem merné nyíltan vállalni (a szöveg? a szerző?), holott nyelvezetében, diszpozíciójában, mondatszerkezeteiben épp a habzást viszi színre.
A túlcsordultság retorikája dolgozik a kötetben – ez adja a körülményeskedő mondatszerkesztés lényegét, és ez válik valóságos szövegtechnikává (stílussá?). Mert lehet, hogy a kötetbeli fotográfus egetverő felismerését, miszerint „a szexuális tevékenység szeizmográfja a női arcról adhatna pontos lenyomatot!” (97.o.) még képesek vagyunk ironikusan olvasni, de azt már nehezen, amikor a túláradó mondatszerkesztés még az alany-állítmány egyeztetését is megnehezíti: „az a pár pillanat, amelynek rengései egyszerre hivatottak mind longitudinális, mind pedig transzverzális hullámokat gerjeszteni (…) az első és igazi kilövellés élményétől eltekintve valóban csak fizikai megfigyelésekhez szolgáltattak (sic!) alapot.” (97.o.)
Mindezeken túl pedig az alakok lehetnének élők, a fájók nyugodtan elsírhatnák könnyeiket, ha ez a nyelv el nem beszélné előlük a levegőt. És ebben sokat tudott volna segíteni egy szerkesztő, aki odafigyeléssel és kevéske emberszeretettel gondozza a szöveget.