Ingrid addig sértegette és szidalmazta férjét, a köztiszteletben álló orvost, amíg az vissza nem vágott. Méghozzá egy fejszével. Ezt követően feldarabolta, majd hívta a rendőrséget. Mert nem rossz ember ő, csak besokallt. Hogy miért jutott idáig egy alapvetően jámbor úriember, arra Ferdinand von Schirach kötetének első novellája adja meg a választ: négy évtizedig húzódó, gyötrelmekkel teli házasságából nem mert kilépni, mivel fogadalmat tett, és a holtodiglan-holtomiglanból nehéz kivágni magunkat.
Schirach írásában arról győzköd minket, hogy szerencsétlen már letudta a büntetését jóval azelőtt, hogy a bűntettet elkövette volna. Sőt, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy a bíróság is hasonlóan látja ezt: a doktor három év börtönnel megússza. Fel sem merül, hogy valami nincs rendben egy olyan emberrel (vagy legalábbis az értékrendjével), aki minden ok nélkül egy elviselhetetlen házasságban marad. Ez a vádlottak iránti elfogultság az, ami összeköti a tizenegy elbeszélést, és ez hajthatta a fordítót (vagy a kiadót) is, amikor odabiggyesztette a könyv címe mögé a kissé hatásvadász kérdőjelet.
Fejszés doktor mellett találunk szerethető bankrablót, sajnálatra méltó kannibált és szeretettől hajtott testvérgyilkost is „a hírességek, politikusok és az alvilág védőügyvédje” első könyvében. A bűneseteket mind a saját praxisából válogatta, hogy egy szépíró eszközeivel megoszthassa tapasztalatait az olvasókkal. Utóbbi Schirach számára azt jelenti, hogy nagy vonalakban felvázolja, hogyan tengették főhőseink mindezidáig életüket, megismertet minket fontosabb gondjaikkal, bajaikkal, majd jön a bűntény leírása, a nyomozás, és persze az ítélet, amely rendszerint arról tanúskodik, hogy szerzőnk fantasztikus védőügyvéd. Mindeközben pedig gondosan ügyel arra, hogy amikor csak lehetőség van rá, a történetek bővelkedjenek vérben és más testnedvekben.
Az így kapott történetek picit a bulvárlapok felszínes bűnügyi riportjaira emlékeztetnek. Ami persze egyáltalán nem baj, hiszen a párkockás képregények és a keresztrejtvény mellett ezek a tabloid újságírás legizgalmasabb termékei. Ebben a könyvben pedig megkapják a nekik járó terjedelmet. Sőt, meg is haladják azt. A történetek célja az lenne, hogy megmutassák nekünk: talán mi sem viselkedtünk volna másképp adott helyzetben. Azonban ez nem mindig sikerül – hiszen ahhoz hiányzik a valódi írói tehetség. És sajnos arról sem tudunk meggyőződni, hogy szerzőnk a joghoz jobban konyít-e, mint az íráshoz, mert a jogi problémák ecsetelésekor is visszafogja magát.
De akkor mégis mit lehet benne szeretni? Azt, hogy jól válogatta össze a történeteket. A bűnesetek és az emberi sorsok miatt majdhogynem letehetetlen a könyv, és csak akkor lenne kedvünk átugrani bekezdéseket, amikor szerzőnk önmaga tömjénezésébe kezd. Az egyes elbeszélésekből ugyanis összeáll egy művelt, de túlságosan sokat okoskodó kultúrember képe. Megtudhatjuk, hogy mindenkit ismer, aki valamelyest is számít Németországban, rendszeresen jár operába, és imád kérkedni a műveltségével. Ezt teszi például, amikor egyik arisztokrata védence remegve beszámol neki arról, hogy azért kellett háromszor hat szúrást ejtenie a falu birkáin, majd kivájnia a szemüket; mert a 666 a sátán száma, és ha nem teszi ezt meg, akkor a birkák fel fogják perzselni a földet. Schirach, ahelyett, hogy kétségbeesetten elmeorvosért kiáltana, kinyitja fejében a képzeletbeli lexikont: „Philipp, kérlek, figyelj rám! Te félsz a birkáktól és a ronda szemüktől. Ezt megértem. A Jelenések könyvét viszont kár belekeverni ebbe. János apostol nem az ördögöt értette a 666-os számon, hanem Néró római császárra tett rejtett utalást.” Amikor a fiú értetlenkedik, így folytatja: „Ha Néró császár nevét héber betűkkel írjuk át, akkor a héber betűk számértékének az összege 666-ot ad ki. Ez minden. Csak éppen János apostolnak ezt így nem volt szabad leírnia, ezért úgymond kódolnia kellett a szöveget. Az Antikrisztushoz ennek semmi köze.”
Azt talán nem is kell említenem, hogy mindennek az okoskodásnak semmi köze ahhoz, hogyan alakul tovább a történet. A leendő klienseknek mindenképpen megnyugtató lehet, hiszen láthatják, hogy az ügyvéd úr, amellett, hogy bízik ügyfelei ártatlanságában, még befolyásos és okos is. Ha így nézzük, PR-munkájáért mindenképpen elismerés illeti a szerzőt.