Magam is nagy érdeklődéssel vártam ezt a hangversenyt, annál is inkább, mivel sem a jónevű Prágai Kamarazenekart, sem az est világhírű szólistáját, Mischa Maiskyt nem volt még alkalmam élőben hallani. A Prágai Kamarazenekart a fesztivál szóróanyaga röviden és egyszerűen úgy jellemzi, hogy „patinás hangzású”, amely minősítést, szögezzük le, az együttes kétségtelenül igazolni is tudott. A koncert azonban minden más tekintetben csalódást keltett, annak ellenére, hogy a közönség a hangverseny több számát is ovációval fogadta, mind a szólista, mind a zenekar több ráadást is adott, szóval: nagy siker volt. S bár Mischa Maisky csak az első félidőben játszott, az is kézenfekvő, hogy a lelkes hangulat megteremtése elsősorban neki volt köszönhető.
A műsor első pillantásra rokonszenvesen változatosnak tűnt: két XVIII. századi hangszeres darabot (némi elnagyoltsággal fogalmazva: két szimfóniát) kombinált két Csajkovszkij-darabbal. Második pillantásra azonban kiderült, hogy mindkét Csajkovszkij-mű (a program második rétege) Maisky „hozadéka”, amiből némi rosszindulattal az következik, hogy az első réteghez hozzácsapták azt, amit Maisky játszani óhajtott. Konkrétan a Rokokó variációkat, azt megelőzően pedig Lenszkij „Kuda, kuda vi udalilisz” kezdető áriáját az Anyeginből. Csak rövid ideig kerestem az énekes közreműködő nevét a színlapon, mert hamar rádöbbentem, hogy a híres művész az ária gordonkára és zenekarra készített átiratát, ezt a tipikus lassú ráadásszámot (NB: az átirat nem Csajkovszkijtól származik, elkészítőjének neve azonban nem derült ki) szemelte ki bemelegítésre, a közönség érzelmi meghódítására a bravúrdarab előtt.
 Misha Maisky |
Bravúrdarabot írok, noha a Rokokó variációkat sokkal többnek tartom, sőt a maga hamvas természetességében nagyon is szeretem. Úgy fest azonban, hogy Mischa Maisky egyértelműen bravúrdarabnak tekintette, s ezt már gurura vett külső megjelenésével is előkészítette. Kobaltkék selyemblúzában, nyakékével, a cselló hátlapjára csüggesztett, látványos és méretes fekete izzadságtörlő kendőjével, suhogó vonulásával a sztárzenész-jelenségnek félreérthetetlenül a sztár oldalát hangsúlyozta. Ez azonban mind külsőség – mondhatnók, s ez igaz is. Mert a Csajkovszkij-variációk bravúrdarab-közelítése elsősorban persze abban nyilvánult meg, amit hallottunk. Maisky egész zenélésmódja döntően annak a hangsúlyozásán alapul, hogy milyen könnyedén és milyen gyorsan tud eljátszani milyen nehéz dolgokat. Ennek érdekében ismételten teátrálisan a húrokba csap, a hangokat jellemzően „férfiasan”, igen gyors vonórántással kezdi, amitől majd mindegyik keményen, akcentussal indul.
Máskor túlságba viszi, és modorosan, hangokra szétszedve játssza az agogikus lassításokat, és főleg túlhajszolt – olykor, mint a darab finaléjában, a nevetségéig hajszolt – tempóban játssza a mű technikailag legnehezebb, oktávkettőzéses vagy sebes kromatikus skáláit, vagy sok hangot tartalmazó szakaszait, olyan tempóban, ahol már esetleg nem is a lejátszhatóság, hanem az appercipiálhatóság a kérdés; így azután esetenként már azt sem könnyű kivenni, hogy mennyire korrektül vagy mennyire elnagyoltan szólalt meg a kérdéses szakasz. Maisky természetesen kiváló virtuóz, tehát nagyon sok minden, így a szédítően magas üveghangok sora is, imponálóan szólal meg, de bizony korántsem minden. Egy ízben, még a darab elején, egy közepes nehézségű ponton megbotlott Maisky, és azt hiszem, ez inkább a felszínes tetszésre „utazó” magatartásának, mintsem zenészi-hangszeres képességei korlátainak tulajdonítható. Nem szeretném azonban elhallgatni, hogy Maisky hangja alapvetően gazdag és impozáns, s különösen a lassú részeknél, ahol a virtuóz sztár szerepe nem ragadta el a művészt, játékában megjelent a mélység és a költészet is. Mint például a Bach-szvitekből adott ráadásokban, ám a hatást itt a meglehetősen szélsőséges tempók és a barokk stílustól idegen, túlhajtott legatók gyengítették.
 A Prágai Kamarazenekar |
A zenekar a koncert első számaként Johann Christian Bach egyik nyitányát adta elő, amelyet Lucio Silla című operájához írt. A háromtételes szimfóniaként is felfogható, sok tekintetben mozartos hangot megütő, kecses darabot precízen, finom hangzással, választékosan adták elő, a lassú tételben világítóan szép oboaszólóval. A zenekar fő műsorszáma azonban Mozart nagy g-moll szimfóniája volt a második félidőben. Sajnos, ez is csalódást jelentett az együttes addigi színvonalas teljesítménye után. A hangzás ezúttal is kulturált, kiegyensúlyozott volt, de ezen túlmenően kevés örömet nyújtott. Már-már fájdalmasan hiányoztak az agogikai események: az előadás elsősorban a kifogástalan eljátszásra szorítkozott. Hiába Molto allegro a nyitótétel tempójelzése, a tempót mégis túlzónak, rohanásszerűnek érzékeltem, s ez az érzés az Andantéban és a menüettben is megmaradt: a disszonanciák egyikben sem hasítottak, az emocionális tartalom nagyjából elsikkadt, s a gyors tempók mintha azt jelezték volna, hogy a zenekar és anonimitásban maradó koncermestere nem szeretett volna kilépni a biztonságos személytelenségből, ami bizony érdektelen előadást szült. Kár.