Elismerésre méltó az állhatatosság, amellyel Hollywood fősodra űzi a Gonoszt. A hetvenesek derekán felvirágzó sátán-ellenes alzsáner szakmányban termi darabjait (The Last Exorcism; Sátáni játszma; Ördögűzés Emily Rose üdvéért), melyek ráadásul jelentékeny művészeket is képesek hadrendbe állítani – elvégre évről évre egy újabb színészóriás ölt szigorú arccal fekete reverendát (Tom Wilkinsontól John Hurtig), s olykor a kamera mögött is jóhírű munkaerők asszisztálnak a sötét erőkkel való régimódi küzdelemhez (mint például Janusz Kaminski, vagy a jelen darab rendezője, az Oscar-jelölt Mikael Häfström). Ennek fényében pedig egészen különös, s alkalmasint csak a Gonosz mesterkedésével indokolható, hogy ezek a művek jószerint mindahányan gyalázatos minőséggel bírnak, s leginkább csupán a vonatkozó közhelyek számba vételére képesek – ha pedig a programadó Friedkin-darabot (Az ördögüző) hozzuk szóba velük kapcsolatban, az valóságos blaszfémiának tetszik.
 Anthony Hopkins |
A rítus prímán illik a sorba, hiszen soványka cselekménye nagy szorgalommal és közepes színvonalon sorolja elő az ördögűzéssel kapcsolatos filmes kliséket. Rómában járunk, a fiatal, jósvádájú pap (Colin O’Donoghue) nem hisz Istenben, zuhog az eső, a Gonosztól megszállott páriák pedig fehér kontaktlencsét viselnek. Csupán a helyi ördögűző-mester és tamáskodó tanítványa viszonyában csillanhatna meg valami izgalom, elvégre (hogy egy kulcspoént rögvest lelőjünk) a háztáji ördögcsatákat nagy lendülettel és némi humorral vezénylő Lucas atya (Anthony Hopkins) idővel maga is a Sátán játékszere lesz, s a hitehagyott kispapnak kell kiűzni belőle a Gonoszt. Ám Häfström mégiscsak a hit és ráció, mi több, a jó és a rossz küzdelmének unalomig ismert és gügyévé butított sztoriját meséli, ami persze még nem lenne baj, ha a közhelyeken (vagy a vörös szemű szamárhoz hasonló nevetséges látványosságokon) túl más is eszébe jutna. De nem jut.
 Colin O’Donoghue és Anthony Hopkins (A képek forrása: PORT.hu) |
Hogy A rítus a leghitelesebbnek van meghirdetve az ördögűzést tárgyazó filmek sorában, s hogy a cím előtti felirat szerint véresen valóságos események ihlették (hiszen Matt Baglio dokumentumregénye adta Michael Petroni szedett-vedett szkriptjének alapját) – mindez aligha teszi Häfström filmjét hatásosabbá. Egy természetfeletti thrillertől inkább sűrű feszültséget, egy vallási témájú horrortól pedig visszahőköltető borzalmakat várna az ember – ám jelen film láthatása során ilyesfélékkel csak módjával találkozunk; további gond pedig, hogy a főszereplő tettei néhol kevéssé motiváltak, Colin O’Donoghue jelenléte pedig bágyadt, akár a római ősz. S minthogy az atmoszférateremtés erényei a nyugodalmasan csordogáló játékidő során egyre csak halványodnak, a budapesti helyszínek felismerésének kalandja pedig csupán mérsékelt örömökkel szolgál, bizton állítható, hogy A rítus egyetlen figyelemre érdemes és valóban szórakoztató mozzanatát Anthony Hopkins szuggesztív alakítása jelenti. A nevezetes aktorlegenda vadul vicsorog és eszelősen hörög az ördögtől megszállt pap kecsegtető szerepében, s olykor még tökéletesen röhejes mondatokat is képes rémisztővé varázsolni – nagy kár, hogy mindezt a pályáját követve már jóval delejezőbb verziókban is megtekinthettük.
Vö. "A művészek mind disznók" / Csákvári Géza interjúja Anthony Hopkins-szal
Gyárfás Dóra: Anthony Hopkins pórul járt Budapesten
Kovács Patrik: A technika ördöge