A vadászok jól tudják: ha egy róka csapdába esik, a saját lábát rágja le, hogy kiszabaduljon, majd elbiceg a csonkon. Miközben az új Danny Boyle-filmet, az igazán lendületes és szemkápráztató 127 órát nézem, rögtön ez a vadászanekdota jut az eszembe, amint a főhős jobb karjára már az első negyed órában rágurul egy szikla a Grand Canyonban: ha innen ki akar jutni élve, radikális megoldáshoz kell folyamodnia. És a huszonhét éves adrenalin-junkie szuperatléta, Aron Ralston (James Franco) van annyira tökös csávó, hogy erre önmagától is rájöjjön – különösebb titkot nem árulok el, amikor megelőlegezem, hogy a megtörtént eseményeket feldolgozó film ennek a semmilyen más módon nem kivitelezhető szabadulásnak a története.
Akad tehát egy szál színészünk és egy darab helyszínünk – ezt a valóban minimális eszköztárat kellene a rendezőnek valahogy úgy felturbóznia, hogy a néző ne unja betegre magát a filmidő alatt. És Boyle-nak ez sikerül, köszönhetően annak is, hogy a rendelkezésére álló technikai team legalább olyan profi, mint a Gettó milliomos esetében – a film lényegében egy dinamikusra vágott, osztott képmezőkkel tarkított, sok közelivel játszó, pergő látványorgia. Már maga a kanyon is reklámfilmekbe illően festői, az aláfestő zenék gyors váltakozása pedig még inkább megerősíti a nézőben azt az érzést, hogy egy másfél órán keresztül tartó videoklipet lát.
 James Franco |
Nincs is ezzel semmi gond – azt a rock ’n roll életérzést, amely hősünket jellemzi, nehéz lenne hitelesebben visszaadni: Aron túravezető, önkéntes egy mentőosztagban, mellesleg mérnök, és történetesen a kanyonba is azért került, mert teljesíteni akart valami vasember-kihívást; igazi rettenthetetlen amerikai pionír ő, azok sorába tartozik, akikről a National Geographic dokufilmjei szólnak.
Persze a film csupán a formai bravúroktól nem lenne elég érdekes, annak az egzisztenciális válságnak az ábrázolása azonban, amelyen hősünk keresztülmegy, azzá teszi. Ralston, a fenegyerek kénytelen belátni az öt nap alatt, hogy vannak nála hatalmasabb erők; hogy hiába ő az, akire az emberek általában támaszkodnak, most neki kellene a segítség; és hogy a magányos farkas imágója lehet, hogy dögös, de nem minden esetben kifizetődő.
Ironikus, de éppen az a tulajdonsága menti meg végül, amely bajba is sodorta: ahhoz, hogy valaki hideg fejjel felmérje, nincs más választása, mint levágni a karját, és ezt meg is cselekszi, nem kevés kurázsi, kitartás és önfegyelem kell. Olyan helyzet ez, amit – Darwinnal élve – tényleg csak a leginkább rátermett élhet túl (ld. survival of the fittest).
 A képek forrása: PORT.hu |
Franco igen széles skálán játssza a szerepet az arrogáns, vonzó sportembertől a csábos pasin át (a film első tizenöt percében még útba igazít két turistalányt, akiket a helyismeretével is levesz a lábáról) egészen a riadt kisfiúig, és van annyira szuggesztív színész, hogy mindvégig oda is figyeljünk rá. Rendezője viszont mintha tartana attól, hogy a filmben domináló „egy színész-egy helyszín” felállás a remek vágások és operatőri munka ellenére is kevés lesz. Dilemmáját a történetmesélés szintjén igyekszik feloldani: flashbackeket iktat be Aron múltjából, fantáziaképeket és hallucinációkat jelenít meg a vásznon, ezzel pedig lényegében a könnyebbik utat választja, vagyis nem kockáztatja meg, hogy képes-e kihozni a maximumot a statikus alaphelyzetből. A vásznon a főszereplő kanapén összesereglett családját látjuk; életképeket abból az időszakból, amikor hősünk még kisfiú volt és a papájával a kanyonba kirándult; vagy egy félresikerült románc jeleneteit, egy fiatal lányt (Clemence Poesy), akivel Aron, ha nem lett volna elköteleződés-fóbiája és kielégíthetetlen szabadságvágya, még járhatott is volna. Az erkölcsi tanulság kissé népmesei: így jársz, ha túlzottan elbizakodott és vakmerő vagy. Persze ehhez az is kell, hogy egyedül vágj neki a Grand Canyonnak, és a sziklahasadékokon keresztül közlekedj – azért lássuk be, ez utóbbi kitételeknek igen kicsi a valószínűsége egy átlagember esetében.
Mindezek ellenére Boyle filmje végig a vászon elé szegezi a nézőt, és egy olyan katartikus jelenettel is „megajándékozza”, amelyet garantáltan csak kevesünk képes végignézni. Az pedig külön az előnyére válik, hogy mentes mindenféle rosszízű pátosztól. Nem egy hőst és annak heroikus küzdelmét látjuk, csak egy igen különleges embert, aki túl akart élni, és ezért mindent elkövetett.