Mielőtt az olvasó valamilyen titokzatos okot sejtene a háttérben, ki kell, hogy ábrándítsuk: csupán arról van szó, hogy ha nincs kivel és kinek, akkor véleményünk szerint nemigen érdemes elővenni a széles, lendületes ecsetvonásokkal felskiccelt művet. Most azonban a címszerepet meglehetős humorérzékkel és kifogástalan muzikalitással meglelkesítő mexikói tenornak, Javier Camarenának, a női főszerepben debütáló világklasszis olasz mezzoszopránnak, Cecilia Bartolinak, a Muhai Tang vezette La Scintilla zenekar nagyszerű teljesítményének, no meg a visszafogottságában is ellenállhatatlanul mulattató rendezésnek köszönhetően a recenzensnek csipetnyi oka sincs fanyalogni. 

A könnyedséget a választott téma eleve garantálja, hiszen a címbe tolakodó Ory grófja annyiban biztosan hasonlít a viccbeli Mórickára, hogy mindenről ugyanaz jut az eszébe. Hogy a vágyott nő ágyához (bizony, nem a szívéhez, a lelkéhez ésatöbbi) vezető utat mord katonák felmeredő szuronyai szegélyezik, egyáltalán nem zavarja. A házasság szentsége nem csupán nem indítja meg, de vérbőre átrajzolt Don Juan-karikatúraként egyenesen felkorbácsolja vágyait, ráadásul az egyház tanait is igencsak szabadosan értelmezi. Semmi sem szent előtte: a kiszemelt grófnő meghódításához nem átall előbb papi reverendát, majd leleplezése után apácaruhát magára ölteni, s a szüntelen öltözés-vetkőzés miatt hamarosan előálló helyzetet aligha lehetne még pikánsabbá fűszerezni. 

Mert mit is látunk a színen a második felvonás végéhez közeledve? A holdfény mindent elváltoztató sugarai alatt egy nőnek öltözött férfi már-már erőszakig fajulva venné be az imádott hölgy szentélyét. A rajongott nőt azonban egy másik, hasonlóképp vérmes rajongója védi a megsemmisítő szégyentől, méghozzá a saját testével: a(z énekes)nő férfit alakít, aki az orvtámadás kivédésének idejére nőnek öltözik, míg a vágyakat felkorbácsoló csodás asszony (ő legalább nem öltözik férfinak) mindeközben a felhevült ellenfelek és a rekamié lábánál hever. Bizarr ménage à trois, meg kell hagyni.

És itt már a delikát színrevitelnél járunk: a belga-francia rendeződuó tagjai, Moshe Leiser és Patrice Caurier a humorban nem ismernek tréfát (korábbi zürichi munkáik a tragédia és komédia határán egyensúlyozó Clari Halévytől, az épp az Ory grófja előtti évben átdolgozott Mózes Rossinitől, valamint Marc-André Dalbavie kortárs operája, a Gesualdo voltak). Mesterien kezelik a fokozás eszközét, s bár könnyen elragadtathatnák magukat, sosem esnek túlzásokba. A nagy, csoportos tablókat épp oly magabiztosan működtetik, mint amilyen ízlésesen fókuszálnak az intim nyílt színi együttlétekre, s bár alkalmuk bőven volna rá, rendezésük mégsem válik közönségessé. 

Előadásuk számtalan apró, lényegtelennek tűnő jelzésben bővelkedik, melyek mind a parodisztikusra hangolt figurák amúgy létező lelkéhez visznek közelebb. Hogy Oryban például egy szelíd anarchista veszett el, azt a papi csuha alól elővirító, vadkenderes mintájú póló mutatja; igaz, tán kissé szájbarágósan. Kénytelenek vagyunk arra következtetni, hogy a grófnő nem is oly ártatlan bárányka, mint amilyennek először gondoljuk a kiskosztüm-szemüveg-kalap összeállítást megpillantva: a szürke öltözéktől másodpercek alatt, gyakorlott mozdulatokkal szabadul meg szerelmi hevületében. Az Orytól és szabad(os) csapatától fázó hölgyek a grófnői kastélyba zárkóznak, ahol a vihar kitörésekor comtesse Adèle utánozhatatlan bájjal áramtalanítja a tévékészüléket.

Hogy nem a keresztes háborúk, de még csak nem is Rossini korában járunk, arra persze más is utal. Például Agostino Cavalca jelmezei: az első felvonás színpompás, mintás női ruhái, a fejeket borító tarka kendők és hajpántok a hatvanas évek tájékára mutatnak (a francia katonák talán épp az algériai háborúban védik a hont?). A szolid kisvárosi közösséget nem lankadó férfiasságával felbolydító Ory mintha csak bemelegítene az asszonyok, lányok kórusával a valódi megmérettetés, vagyis az Adèle grófnővel való nagy találkozás előtt. Az első felvonásban Christian Fenouillat díszlete használaton kívüli építési telek: balról sóderhalom, jobbról lakókocsi, az álcázás mestereként feltűnő Ory haknikörútjának elengedhetetlen (és micsoda titkot rejtő!) kelléke. Hátul magas fakerítés, amögött a városka kétdimenziós kontúrjai. A fehér bottal, fekete napszemüvegben csetlő-botló vándorprédikátor nagyon is tisztán látja, mit akar: a lakókocsiban megtartott csoportos audiencia után pirulva bukkannak elő a feltűnően mosolygós hölgyvendégek. A gombnyomásra szétnyíló lakókocsi belül ugyanis szabályszerű kéjlak, vörösben pompázó falakkal, leopárdmintás ülő- és/vagy fekvőalkalmatosságokkal, és egy Dieu est amour felirattal a magasban. A vallási jelképek és jelmondatok később is hasonlóan pikáns kontextusba kerülnek. A második részben Adèle kastélyának gazdag szalonját látjuk: a vihar csitulásáért a grófnő hatalmas feszületet szorongatva, leheletnyi hálóruhában imádkozik. 

Ha úgy tetszik, Ory missziót teljesít: az ő csillapíthatatlan szexusa indul harcba a távolban háborúzó férfinép miatt az elfojtást indokolatlanul felmagasztaló nőszemélyek szűzi erénye ellen. A címszerepet alakító Javier Camarena nem kispályás csalót, hanem dörzsölt profit játszik, aki bármi áron keresztülviszi akaratát. Az először álhassal-álbajusszal-álruhával felszerelt férfi látszólag nem a hölgyek álma, de erőszaktól sem visszariadó sármja rövid úton meggyőzi a kétkedőket. A tenor virtuóz dallamkezelése és vaskos humorral abszolvált szerepformálása kitűnő párosításnak mutatkozott. Bartoli jelentékeny Rossini-repertoárja újabb, finomra csiszolt gyöngyszemmel bővült: alakításában Adèle grófnő egyszerre tud rejtélyes és kihívó, visszahúzódó és kőkemény lenni. Szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy az Isolier, vagyis Ory apródja iránti szerelme tiszta, de a gróftól vett kényszerű szexleckék aligha törlődnek ki nyom nélkül. A grófnő egész lényét finom kétértelműség lengi be: igaz, hogy soha nem mond igent, de abban is biztosak lehetünk, hogy kategorikus nemet sem.