Rövidek és visszafogottak voltak a beszédek, a különböző dísz- és emléktárgyak (díjak, kulcsok, láncok) átadása – rokonszenves és éppen ezért mégis emlékezetes módon – újabb beszédek és mindenfajta hókuszpókusz nélkül történt; tapintatosan lehetővé téve a közönség számára, hogy átadja magát a gyönyörű terem és a kulturális program élvezetének. Az est hivatalos részéből – amelynek jómagam az este 7-től kezdődően magában a koncertteremben zajló részén voltam jelen – csupán egy mozzanatra szeretnék kitérni: Kodály Zoltán özvegyének elfogódottságában is összefogott és szuggesztív megszólalására.

Peskó Zoltán

Egyszerre volt ceremoniális mozzanat és a zenei program szerves része Erkel Ferenc Himnusz-megzenésítése Peskó Zoltán, a Pannon Filharmonikusok és az énekkarok szuggesztív megszólaltatásában. Néhány ünnepi beszédet követően az est egyetlen nem magyar vonatkozású – ám kellő súlyú és színvonalú – zeneszámaként Várdai István játszotta el J. S. Bach C-dúr gordonkaszvitjének Prélude, Sarabande és Gigue tételét. Várdaitól általam ismert eddigi legjobb teljesítményét hallottam: bársonyos hangú, érzékeny és erőteljes agogikai eszközökkel előadott, gyönyörű produkció volt, könnyedén röppenő Gigue-gel. Egyszersmind mindannyiunkat, akik ezen az estén lehettünk először jelen a teremben, ebben a pillanatban varázsolt el igazán a kivételes akusztika is: az egy szál gordonka játékának minden árnyalata pontosan, erőteljesen és puha, meleg, természetes foglalatban volt hallható többször tíz méteres távolságból is.

Egy Kézdy György által elszavalt Csorba Győző-verset követően Jandó Jenő és a Peskó vezényelte zenekar adta elő ragyogóan Liszttől a Fantáziát magyar népi dallamokra (a 14. magyar rapszódia zenekarral kísért változatát). Szünet után Sturcz Noémi, a pécsi Liszt Ferenc Zeneiskola növendéke énekelt, egészen Kodály Zoltán szellemében, egy Kodály által gyűjtött népdalt. Ezt követően már csak Európa Kulturális Fővárosának stafétáját kellett átadni az arra hivatottaknak, hogy megkezdődhessen, immár feltartóztathatatlanul, a koncert „nehézsúlyú” része. Még mindig a névadónál maradva, először egy tizenkét darabból álló zenekari népdalfeldolgozás-sorozat következett. Ámde nem az, amit a kiosztott program hirdetett (Kodály–Kocsis: Válogatás a 20 magyar népdalból, amelyből persze legfeljebb olyasmi lehetett volna igaz, hogy Kodály-feldolgozások Kocsis Zoltán zenekari átiratában Bartók–Kodály Magyar népdalok című [20 népdalfeldolgozást tartalmazó] sorozatából, mármint akkor, ha a sorozatban nem lenne mindösszesen csupán 10 Kodály-feldolgozás), sem pedig az, amit a műsorközlő bekonferált (Kodály által gyűjtött népdalok Kocsis Zoltán feldolgozásában), Kodály zeneszerzői kontribúcióját a Kocsiséba nagyvonalúan beolvasztva, hanem egy Kodály többkötetes, zongorás népdalfeldolgozás-sorozatából, a Magyar népzenéből készített válogatás, Kocsis Zoltán hangszerelésében. (Hangversenyterem-avatásonként egyszer talán érdemes volna odafigyelni.)

Kocsis Zoltán

A nagyszabású (egyébként már korábban is előadott) zenekari dalsorozat parádés sztárszereposztással hangzott fel, Sümegi Eszter, Megyesi-Schwartz Lúcia, Horváth István és Kovács István szólójával és az átirat-készítő vezényelte Pannon Filharmonikusokkal. Azonfölül, hogy lubickolhattunk a teremnek immár az énekhang és zenekar viszonylatában is megmutatkozó meleg és élő hangzásában, némi túlzással egy új, miniatűr Székely fonó vezetésével járhattuk be a kodályi népdal-mikrokozmosz változatos tájait, élvezhettük Kocsis kimeríthetetlen hangszerelési ötleteit, és gyönyörködhettünk a négy szólista vérbő és odaadó produkcióiban. Közülük is Sümegi temperamentumát és Kovács ezúttal is kiemelkedően magas színvonalú teljesítményét és vérbő humorát szerettem elsősorban; emellett Megyesi-Schwartz éneklése legjobb pillanataiban szinte megbabonázó erővel idézte fel Tiszay Magda feledhetetlen egyéniségét.

Mindezek után sem túlzás azt mondani, hogy a java csak ezután jött. Peskó Zoltán kitűnő előadói élén kivételesen temperamentumos, elsöprő erejű Psalmust vezényelt. A tenor szólót előadó Horváth István és a Pannon Filharmonikusok mellett az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkarból és a Tillai Aurél, Kertész Attila és Dr. Lakner Tamás énekkaraiból alakított Pécsi Kórusok vettek részt az előadásban. A „kiemelkedő zenekari alkotás” – így a műsorközlő – megszólalását nem csupán Peskó vezénylésének párját ritkító érzelmi és zenei intenzitása tette élményszerűvé, hanem a pécsiek által „megdobott” kórus igen kulturált, a karakterek széles skáláját birtokló, a monumentális pillanatokban is torzítatlanul és erőlködés nélkül megszólaló teljesítménye. Valamint Horváth Istvánnak a mű irdatlan nehézségeit könnyedén legyőző, precíz, elegáns és egyben rendkívül árnyalt szólója, mely legfeljebb a szólam legeksztatikusabb pillanataiban keltett – intenzitás és volumen tekintetében – valamelyes hiányérzetet. Végül pedig alá szeretném húzni azt is, hogy Peskó interpretációjában a szenvedélykitörések és nagyszerű tutti tablók mellett a Psalmus meghitt, magányos, lírai pillanatai is költőien és „érvényes” módon szólaltak meg. A terem ezúttal – többek között – a fúvós pianók plasztikus „megmutatásával” ajándékozta meg a közönséget. Ezzel hálálta meg a hangversenyt, amely méltó módon indította el talán legjobb hangversenytermünket remélhetőleg igen hosszú pályáján.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.