 Fullajtár Andrea az előadásban |
Barna pulcsit visel, hozzá kötött sapkát, mackónadrágot és ócska tornacipőt. Míg mondja rémséges történeteit, néha eszeget, rágicsál valamit a kezében szorongatott zacskóból, matat a zsebében, bámul a föld felé vagy aprókat fölpillant. Ül a székén és ömlik belőle a panaszszó végtelen áradatban.
Esendőségében is kihívó vajákos asszony, rebbenő tekintetű meggyötört pária és ádáz játékos. Kiszolgáltatottságában is öntudatos. Hurcolja magával a levethetetlen sorsát, a szikár fájdalmát, a szüntelen kutató asszonyiságát, az örök vidékiségét. Görgeti maga előtt a kiúttalan életét, mint Sziszüphosz a követ.
A Katona József Színház tizenkét év után tűzte újra műsorára Csalog Zsolt monodrámáját. A mű – egy hajléktalan nő monológja – aktuálisabb, mint valaha. Fullajtár Andrea erős drámaiságú alakítása új színeit ragyogtatja föl a súlyos szocioprózának.
Mélyről fakadó szenvedések és szenvedélyek mozgatják Fullajtár nőalakját. Elsikált, csúszkáló mosolyok suhannak át az arcán, édes bánat, elszánt dac, csillámló, apró örömök és tenger fájdalom. Érzelmek végtelen húrjain játszik, elomlóan és élesen, szikrázó indulattal és nagy csöndökkel, az egykori önfeledtség emlékképeivel: „boldog voltam valamikor”. Mégis, majd’ mindig sírásba hajlik a tekintete, a vidámsága is könnyfátyolon át szüremlik elő; elmélázik, könnyektől szétázott arca felderül. Ez az örökös vibrálás élteti Fullajtár pompázatos játékát. Gyötrelmes, amiről beszél, de gyönyörűség nézni, ahogy megszólal: különleges átlényegülésnek lehetünk tanúi.
 |
A Zsámbéki Gábor rendezte előadásban majdnem minden ugyanúgy történik, mint tizenkét éve, és mégis minden más lett. Fullajtár velünk szemben ülve mondja monológját a csupasz fekete térben, mögötte, háttal, utcai padon roskadt férfialak (Nagy Viktor m.v.) – mankója gondosan letámasztva – hallgatja némán elbeszélését, csak ritkán mozdul egy-egy erősebb mondatra. Fullajtár játéka elsősorban is rétegzettebb lett: sokszólamúan építi föl figuráját, megmutatva a dráma apró részleteit, miközben roppant széles érzelmi és gondolati amplitúdón játszik. Pályájának egyik legjobb és leginkább testhezálló szerepében az alakformálás szivárványos gazdagságával, a tragikum erejével ejti rabul nézőjét. Nem véletlenül aratott megérdemelt, nagy sikert annak idején. Nekem (és gondolom, még sokaknak) azóta ismerős és közeli az ő kivételes művészete. (A bemutatón találkozom régi kedves barátommal, ő is látta a hajdani előadást, neki is „azóta van meg” Fullajtár.)
Csalog szociojátéka, már látszik, kikezdhetetlenül áll az időben: nyelvi ereje, hajlékonysága, virtuozitása, egyszerre komor, ám tündéri realizmusa újra meg újra elemi élménnyé avatja. S amit közvetít: az elesettek, a fedél nélküliek végtelen kiszolgáltatottsága, meg a szolidaritás hiánya ma is sajgó, eleven tapasztalat. (És nincs már Csalog Zsolt és Tar Sándor sem, hogy megörökítse a legnehezebb sorsúak tragédiáit, és nincs Solt Ottilia sem, hogy szót emeljen értük. Az utcára sodródottak közül sokan meghaltak, megfagytak. Csak az acsargó gyűlölet maradt nyomukban, meg a botrány – amiről sokan tudni sem akarnak –, ahogy magyar állampolgárok hosszú élethalálharcukat vívják az utcán nyilvánosan, betegen, kiszolgáltatva mindennek, mindenkinek.) A belvárosi aluljáró most is mocskos, de a hajléktalanokat éppen manapság takarították el onnan, szem elől. „A szegénység elleni háborút immár fölváltotta a szegények elleni háború.”
Csalog Zsolt, pusztuló életek megvesztegethetetlen krónikása, romák, csövesek őrzőangyala, a sokáig marginális létbe kényszerített jelentékeny író, ha élne, úgy hiszem, elégedett lenne műve újrajátszásával (nem feledem, milyen önfeledten boldog volt 1996 őszén, hisz megérte, hogy bemutatták darabját a Katonában).
 Fotó: Dömölky Dániel (A képek forrása: Katona József Színház) |
Több szempontból is jól tette hát a Katona József Színház, hogy újra repertoárjába emelte a kőtömb súlyú monodrámát. Az esemény nem minden tanulság nélküli. Fullajtár mostani remeklésében – az élettapasztalatokon s az idő érlelő erején túl –, úgy hiszem, benne van a fajsúlyos katonás szerepek hosszú sora, a gyermekgyilkossá lett Médeia keménysége, vak fájdalma éppúgy, mint a Macbeth bomlott elméjű királyasszonyának vívódása, de Lucy vidorsága is a Koldusoperából vagy a Kés a tyúkban nehezen artikuláló, masszív lányalakja – többek között.
Mint egy patinás, nemes hangszer, zeng most Fullajtár szólama. Fuldoklik, elcsuklik a hangja, némán zokog, felcsattan, perel, közben játszadozik, villog, elhalkul és kifakul. Tiszta gondolati ívet megrajzoló játéka dísztelenné csupaszított, mégis érzékien telt. Szájszögletében a jól ismert mosoly: vadóc, vad, szilaj derű; a feszes ajkak, szűkre zárt szemek mögött acélkeménység és éteri lágyság.
A Kamra kicsiny, kopottas nézőterén döbbent csend. A színen egy ember élete; a nagy tragika megrendítő átlényegülése, ezer színben tündöklő átváltozásai.
Ismerős és távoli. Robbanékony, mégis elégikus.
Örülök, hogy látom.