Nem nagy kunszt, mondom gyorsan: a képek jók, vagyis élesek, mégpedig ott, ahol éppen kell, van rajtuk találat is, vagyis látás, a látás mögött meg gondolás. Kompozíció, téma. Itt-ott egy bravúr. És nagynéha valami, amire jobb híján azt mondja az ember: telitalálat.
 Szigetváry Zsolt: Megvert meleg pár |
Szigetváry Zsolt Megvert meleg pár című képe – hosszan néztem a két férfi arcát már az első megjelenés idején is – nem készülhetett máshol: 2007 Magyarországán. Az egyik férfi véres, a szemünkbe néz, egyszerre kemény és lemondó ez a tekintet, valami befejezettség, véglegesség árad belőle; a másik férfi még most is, a kép elkészülésének pillanatában is csupa aggodalom, félelem, és tehetetlen-védőn, féltőn öleli társát. A kép igazi címe ez lenne: Szégyen.
 Horváth Bence: Sólyom László |
Áll az én államelnököm a Páva utcai Zsidó Múzeum mementó-fala előtt Horváth Bence képén, a fényes fekete márvány visszatükrözi az arcát, a szemüvegében Márton Fülöp neve látszik, akit megöltek a fasiszták, mert zsidó volt. 2007-ben az én államelnököm még nem gondol arra, hogy 2008-ban már egy valaha mértékadónak tudott lapban is le lehet majd írni, hogy aki zsidó, azt pusztán ezért lehet gyűlölni, ölni is tán, és ő majd nem fog szólni egyetlen szót sem.
 Fazekas István: Félúton |
Masírozik a gárda – Fazekas István (HVG) Félúton című képén -, lendületben a tagbaszakadtak, menetelnek az ő szép jövőjük felé, ami megvolt már pedig. Csupa homályos kontúr, csak három fej látszik élesen. Kettő markáns profil, elszánt, fölvetett fej arcéle; a harmadik lopva oldalra néz, vízszintes pengeszáj. Felettük felirat – „A történelem ismétli önmagát. Még visszafordulhattok!” -; nem vagyunk olvasó nemzet.
 Hernád Géza: Búcsú a Lipótmezőtől |
És van sok békés, hétköznapi nyomor, hajléktalan pár egy betondobozban, pucér fenekű gyerek egy színpad előtt, sivár laktanya; de idesorolnám a csöppet sem „nyomoros” külsejű Tiraszpol című képet is. Dudás Szabolcs (HVG) fotóján egy Transzdnyesztria nevű ország, ahol Sztálinnál állt meg az idő (pontosabban oda forgott vissza a kereke), ünnepli a fasizmus feletti győzelmet, a mellkasokat elborítják a kitüntetések, az arcok zsírosak, győzedelmesek…
Szellemi, mentális szegénységről árulkodik Csibi Szilvia (Best Magazin) képe, amelyen Kiszel Tünde szomorú exhibicionizmussal álldogál a plasztikai sebész előtt, már mindene összerajzolva, csupa fazonigazítás, semmit a semmiért.
 Bege Nóra: Baltazár Színház |
Magyarország 2007 – a kőröshegyi völgyhíd is, monumentális építmény, nekem speciel tetsző, és van neki valami Európa-szaga, -távlata, -perspektívája. És vannak portrék, sok-sok sorsos arc, ezek már elhúznak a tavalyi évtől, akárcsak a természet csodái, a sportbravúrok. Ez utóbbiak közé ismét került egy focilabda fejű ember – a zsánerek megtermik a maguk kliséit.
A Nemzeti Múzeumban megrendezett XXVI. Magyar Sajtófotó Kiállítás képei közül a MÚOSZ nagydíját Hernád Géza (Magyar Hírlap) nyerte, a Búcsú a Lipótmezőtől című képsorozatáért. Beszédes publicisztika, valóban; de a fotók számomra mégsem az aktuálpolitikai dimenzióról szólnak, hanem egy hosszú, súlyos múltú ház és kert hanyatlásának végjátékáról. Elégikus, szikár, töprengő képek.
Két kisebb tárlat kíséri a sajtófotó kiállítást: a Ringier tizenöt éve, és az esélyegyenlőség jegyében kiállított fotók. Utóbbiak közt Bege Nóra sorozata a Baltazár Színház franciaországi útjáról, ami esélyről, egyenlőségről többet mond, mint megannyi újságcikk. Már ha értjük, mit beszél. És látjuk a paralimpiai győzteseket, a csörgőlabdásokat, a vak műlesiklókat, a kerekesszékes teniszezőt – és tudjuk, hogy egyik sem tudna bemenni a sarki közértbe, mert nem jut fel vagy le a lépcsőn…
 Sánta István Csaba: Simphiwe Dana |
Nem állítom, hogy a fotók összességében viszontláttam a tavalyi évet – néhány elemét, legföljebb. Magunkra ismertem viszont. És láttam egy darab sűrű szépséget, súlyos harmóniát – ezt szeretném én 2007-ből megőrizni: Sánta István Csaba Simphiwe Dana című képét. Erről jutott eszembe, hogy a fotó: művészet.
A kiállítás megtekinthető május 1-ig.